A hazai közoktatás (sőt a felsőoktatás) jövője elsősorban a Nemzeti alaptanterv tartalmától és szellemiségétől függ. A magyar nemzet sajátos arca az EU-ban csak akkor marad meg, csak akkor válik ott értékes és megbecsült tényezővé, ha a felnövő nemzedék általános műveltsége - az óvodától a középiskola befejezéséig - a nemzeti kultúrára mint szilárd alapra támaszkodik. Ellenkező esetben Magyarország arctalan átlagtömeg lakóhelyévé válhat. A Közoktatási törvénynek természetesen megvan a maga jelentősége és felelőssége: egyes, következményeiben nem eléggé átgondolt (tudatos rombolási szándékot nem feltételezve), más országok törvényeiből plagizált, helyenként ostoba és káros, ál-egyeztetett, a kalmár-szellemiségtől átitatott törvényeivel beláthatatlan következményű folyamatokat indíthat el.

Néhány fontos konkrétum:

1. Talán az egyik legsúlyosabb konkrét probléma a képességekre tekintet nélküli "közös" oktatás elrendelése. Ez egyaránt ellehetetlenítheti a "sajátos nevelési szükségletű" és az ilyen szükségletet nem igénylő tanuló fejlődését. A probléma súlya indokolja a következő elemzést:

A bukás eltörlése az első 7 félév végén az amúgy is gyenge átlagszínvonal további
süllyedéséhez vezet. Ennek főbb okai:

- A javasolt új szabályozás miatt sokhelyütt az eddiginél lényegesen több gyenge képességű tanulót kellene elviselnie a többségnek. Ezeknek az iskolán, osztályon belüli leválasztása és kezelése igen költséges folyamat. A gazdag skandináv országok konkrét példával szolgálnak arra, hogy mekkora költségekkel jár egy ilyen "együtttartva szelektálás". Miután a törvénytervezetnek deklaráltan nincs többletforrás igénye, azért e drága megoldás nem reális. A néhány délutáni plusz óra, amikor a legtöbbször amúgy is gyenge koncentráló képességű tanuló már fáradt, nem egyenértékű megoldás.
- Jelentősen súlyosbítja a helyzetet, hogy a törvény bevezetésével megszűnne a fogyatékos gyerek fogalma, és az új szabályozás lényegében csak a beteg gyerekeket engedné kivenni a főrendszerből. Ezzel még nagyobb számú, az átlagtól jelentősen elmaradó gyerek maradna a normál osztályban és "kényszerülne" állandóan felsőbb évfolyamra. ( Hány szülő kérné a buktatást?) Így lehetetlen helyzetbe kerülne maga a tanuló, de legalább annyira a többség, melynek munkáját súlyosan akadályozná.

A törvénytervezet által bemutatott nemzetközi összehasonlítás félrevezető és álságos.
A szöveg azt a látszatot kelti, mintha az európai országokban tendencia lenne az osztályismétlés eltörlése a korai évfolyamokon, és csak néhány "ultrakonzervatív" és az OECD méréseknél úgyis rosszul szerepelt ország, pl. Németország ragaszkodna a buktatás avítt eszközéhez. Az összehasonlítás - nem tételezzük fel, hogy szándékos - hibái:
- A gazdag, elsősorban skandináv országok példája több szempontból is irreleváns. Mint említettük a skandináv évismétlés mentességet példamutatóan követi egy jelentős beruházás a problémának az iskolán belüli kezelésére. Ilyen forrás nálunk nem áll rendelkezésre. ( Ez nem is várható egy olyan kormányzat alatt, amely - előző inkarnációja alatt - a 90-es években, a fejlett országokban egyedülálló módon komoly forráskivonást hajtott végre az oktatásból. Az OECD vizsgálatokra sokszor hivatkozók ritkán mutatják be az 1. számú mellékletben csatolt, önmagáért beszélő OECD statisztikán alapuló ábrát. Az ábra százalékos változásokat mutat, ezért a tekintélyesnek látszó magánbefektetés csalóka, hiszen igen kis értékről indul.)
- A skandináv országokkal való összehasonlítás másik hibája abból fakad, hogy ezekben az országokban nincs a hazai roma populációhoz hasonló súlyú, más kultúrájú s így a hagyományos iskolarendszerű oktatásban sokszor lemaradó kisebbség. Nyílvánvaló, hogy ez a kisebbség külön bánásmódot igényel, de az ehhez alkalmazandó modellt skandináv országokban keresni szakszerűtlen.
- Annál inkább lehetne jó példát keresni olyan országban, ahol az iszlám kultúra képviselői a hazai cigánysággal összehasonlítható súlyban vannak jelen. Ilyen pl. Franciaország, amellyel kapcsolatban a törvénytervezethez csatolt európai kitekintés mindössze annyit mond, hogy "csak" oktatási ciklusonként lehet buktatni. A szöveg nem említi a ciklus hosszát azt a benyomást hagyva, hogy hosszabb ciklusról van szó, vagyis Franciaország is inkább az évismétlés ellen lép fel. Nos a francia rendszer kétéves ciklusokra bomlik, így a második év végén lehetne buktatni. De még ez sem így van: a Francia Oktatási Minisztérium képviselőjének néhány napja adott információja szerint minden évfolyamon lehet évet ismételtetni. Ezt a szülő kifogásolhatja, amikor is egy megfelelően összeállított bizottság dönt a kérdésben?
A hamis beállítást tetézi, hogy szó nem esik arról a francia országos szintű programról, amellyel e problémát a franciák több mint két évtizede kezelik, nem kis sikerrel. A Kiemelt Oktatási Zónák modellje ismert kell legyen a hazai oktatási vezetők előtt, de a jól kipróbált modell adaptációjára a tervezet kísérletet sem tesz. Természetesen egy ilyen modell bevezetése - csodák nincsenek - komoly anyagi áldozatokat kíván.
- A Franciaországhoz hasonlóan besorolt Spanyolországgal kapcsolatban a kitekintés csak azt felejti el megemlíteni, hogy az előző oktatási reform keretében bevezetett, 12 éves korig tartó bukásmentességet az oktatási kormányzat nemrég teljesen eltörölte? .

2. A tanítónak joga van tanítani "felfelé" (továbbképzés nélkül), a tanár esetleg taníthat "lefelé" (engedéllyel, továbbképzéssel ).
3. A gyereket 6-tól 10 éves korban ahhoz kívánja hozzászoktatni, hogy teljesítményét egy egységes skálán nem szabad értékelni. Írásbeli értékelést kap, és ha a szülő is akarja, évet ismétel. Melyik szülő akarja majd? Tegyük fel, hogy valamelyik reális gondolkodású szülő akarja. És a többi, az így megbukottnál esetleg jóval kevesebbet teljesítő tanuló vígan megy a következő osztályba? És aki a negyedikben bukik meg, a következő évben hova jár? Ha újra a negyedikbe, akkor a negyedik osztály lesz terhelve az összes olyan évismétlővel, akik eddig négy osztályra szóródtak szét? Vagy lesz egy külön osztály az évismétlőknek? És azt is lehet ismételni? Stb?
4. A törvénytervezet megengedi, hogy a 8. osztály után és a középiskola között egyes iskolák egy kilencedik osztályt indítsanak idegennyelv-tanulásra, informatikai ismeretekre és ismétlésre. Ez - alapjában véve - az általános nyelvtanulás és nyelv nem tudás mai állapotában szükséges kényszernek is tekinthető. A baj az, hogy ezt a törvény megengedi, de a finanszírozást nem biztosítja. (A tehetős szülők gyermekeinek az iskolájában biztosan meglesz.) Ez az álságos intézkedés az esélykülönbség és a kontraszelekció további erősödéséhez vezethet.
5. A törvénytervezet axiómának tekinti a diákok (gyakran rosszul fogalmazva: az iskolák) "túlterheltségét". Az igaz, hogy sok tanulót valóban megnyomorít az iskola, elsősorban néhány képzetlen és voluntarista tanár "jóvoltából". Gyakori tapasztalat, hogy amelyik tanár nagyon keveset tud, egy "kis adaggal" többet a középiskolai tananyagnál, azt "mind" rá akarja kényszeríteni a diákjaira. A "túlterheltség" megszüntetése nem intézhető el olyan sematikus módon, mint ahogy azt egyesek (köztük az oktatási miniszter is) hirdetik: a tananyagnak egy, az 1-nél kisebb pozitív számmal való szorzásával. Itt egy sokkal mélyebb és nehezebben megoldható problémáról van szó. Először is a tanulókat rá kell szoktatni bizonyos ésszerű terhelés elviselésére. Másodszor: az egyes tantárgyakat meg kellene szabadítani sok felesleges, érdektelen hordaléktól, ostobaságtól, álismerettől, például a Nemzeti alaptanterven keresztül. Ennek kialakítását nem lenne szabad ismételten olyan emberekre bízni, akik az utóbbi néhány évtizedben kövületként ott vannak a középfokú oktatás minden jelentős irányító posztján. A "túlterheltség" megszüntetésének lózungja további veszélyeket is jelenthet: az immár mellőzött Eötvös, Vajda, Tompa stb. után hátha már kultúránk többi nagyjai is áldozatul eshetnek a tanulók "túlterheltsége" csökkentésének a kampányában?

A törvénytervezet által nem érintett, de szerintünk nem elhallgatható, kezelendő problémák:

1. A felsőoktatásba bejutás esélyei a középiskola függvényében
Az Országos Felvételi Iroda folyamatos felméréseinek köszönhetően részletes statisztikai felmérések állnak rendelkezésre a felsőoktatásba bejutás esélyeit illetően a középiskolák földrajzi elhelyezkedésének, típusának stb. függvényében. A statisztikák eredménye - ha csak a rendszerváltástól tekintjük is - meglehetősen szomorú képet nyújt. Néhány jellemző adat:
- A felsőoktatási hallgatók fele a középiskolák 16%-ából, 90%-a pedig az iskolák 56%-ából került a felsőoktatásba. (2000. évi adat)
- 308 iskolából ( az iskolák egyharmadából ) átlagosan 10-nél kevesebb hallgatót vettek fel a felsőoktatásba. Ezekben az iskolákban tanul 12. osztályosok 20%-a.
- A 90-es évek folyamán a magyar középiskolák csaknem feléből csak minden 9. tanuló került a felsőoktatásba.
Ennyi is elég a súlyos esélyegyenlőtlenség kimutatására. Még szomorúbb, hogy a helyzet semmit sem javult a felsőoktatás nagy sikerként elkönyvelt tömegesítése folyamán. Így nem csoda, hogy a kormányzatok által folyamatosan agyonhallgatott problémáról beszélhetünk, aminek kezelésére a jelen törvénytervezet sem tesz kísérletet. ( 2. melléklet )
2. Folyamatos, kormányzatokon áthúzódó probléma a tankönyvkérdés. Itt nem az ingyenes tankönyv ígéretéről beszélünk, noha az ígéret be nem tartása önmagában is súlyos felelősséget vet fel. A probléma a nagyszámú "akkreditált" tankönyv jelenléte, melyek szaporítását mindkét előző vezetés lehetővé tette. Ezzel mindkét kormányzat komolyan hozzájárult egy tarthatatlan, de nehezen kezelhető helyzet kialakulásához, hiszen a kirostálás, indexre tevés mindig ideológiai megfontolások figyelembe vételére ad lehetőséget. Sajnos a tervezet alapján egy ilyen "megoldás" prognosztizálható.