A politikai folklór megpróbált átírni egy 2003 táján született viccet a mai viszonyokra és szereplőkre. Konkrétan a „Miként foglalható össze a magyar történelem az Szent István-i államalapítástól elegészen máig?” kérdésre e viccet népszerűsítő ismerősöm azt a választ adta, hogy „a Szent Jobbtól a balfékig.” (Ezutóbbi megjelölést más kifejezéssel helyettesítette, de némi eufemizmus megengedhető, sőt indokolt a konzervatív publicisztikában.) Nehezen győztem meg, hogy az általa már e formában hallott vicc rossz, nem illik a szereplőkre. Medgyesy Péterre találó volt, Gyurcsány Ferencre meg éppenséggel nem. Sok minden mondható ugyanis a magyarországi miniszterelnökről, de az, hogy balfácán lenne, aligha. Épp ellenkezőleg. Nála gátlástalanabb hatalom-technokrata, kizárólag a kommunikációra építő, a semmit eladni képes ügyes karrierpolitikus nem ült még a miniszterelnöki székben a rendszerváltás után.

Gyurcsány karrierizmusa (számára) szerencsés módon találkozott az MSZP középgárdájának változásigényével. A pártban 2004 nyarára, Medgyessy Péter két éves kommunikációs idétlenkedése után világossá vált, hogy politikai öngyilkosság egy verbalizálásra képtelen jelölttel nekivágni ismét a választásoknak. Ami ment kívülről, nem megy belülről. Sikeres lehet a saját esetlenség beismerése, a másik profizmusára való utalás, ha be akarjuk venni a hatalom sáncait és ebben a kisember rokonszenvét akarjuk megnyerni. De ugyanez a miniszterelnöki pozícióból bajos, különösen akkor, ha ama bizonyos kisember szakadékot érzékel a mindennapi valóság és a rosszul előadott kormányzati propaganda között.
Gyurcsány nemcsak gátlástalan, de tárgyi szempontból felkészületlen is. Számára ismeretlen a határon túli magyar problematika, a poszt-trianoni kontextus, különböző megnyilvánulásaiból világosan kiderül, hogy e terepen nem tud eligazodni, s vélhetően maga is igen-igen csodálkozik, hogy mekkora vihart kavar egynémely kijelentésével. (Lásd az autonómiára vonatkozó, egyébként normális ésszel kifogásolhatatlan megnyilatkozásának szlovák lereagálását, melyben úgy szólván minden szlovák politikai tényező megszólalt Dzurindától Meciaron át Slotáig, a belügyekbe való beavatkozást emlegetve.) Gyurcsány a nemzetellenes alapállást megpróbálja a nemzeti felelősség köntösébe öltöztetni. Ide tartozik a „magyarnak születtem hazafivá lettem fordulat”, a „nemzeti felelősségre” való állandó utalás vagy az Antalli 15 milliós doktrína átvétele, amiért tekintet nélkül a kijelentés mögötteseire és tartalmatlanságára, még a bécsi Kurier is megrótta. Georg Berenyi azt írja cikkében, hogy Gyurcsány nyilatkozata, mely szerint „a nemzet felelős minden határon belüli és túli magyarért”, tartalmában alig tér el Antall József néhai kormányfő 1990-es, nagy vitát kiváltó kijelentésétől, mely szerint „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke”. Továbbá azt is, hogy „Gyurcsány Ferenc szavai megbotránkoztatták a szomszédos országokat. A határon túli magyarok vezetőivel folytatott miniszterelnöki egyeztetések oldották a feszültséget, ez azonban a szomszédos országokban okozhat újakat.” (Nem foglalkoznék itt és most Berényi világképével, e passzus elég világosan elhelyezi őt a politikai térképen.) Mindemellett a december 5-i népszavazás alkalmával, evidens módon ő állt a hályogkovácsok magabiztosságával a „két nem” mellé, leseperve még a párton belül megfogalmazódó ellenérveket is. A népszavazás lezajlott, s a miniszterelnök megpróbálta - nem kevés sikerrel - annak eredményét a maga javára fordítani. A valós elkötelezettség hiánya ebből vonható le teljes egyértelműséggel.
Ugyanakkor még az is meglehet, hogy Gyurcsány nem nemzet-ellenes, „csak” nemzet-semleges. (Nem mintha ez nem lenne elég tragédia itt, a Kárpát medencében, ahol kőkemény nemzetpolitikában gondolkodó, magyarellenességgel beoltott országok satujába vagyunk szorítva.) El tudom képzelni, hogy a politikai kapcsolatait gazdasági hatalomra majd azt ismét politikaira konvertáló Gyurcsány őszintén beszél, amikor az mondja, hogy „a román–magyar viszony egyre inkább készen áll arra, hogy ne két nép együtt és egymás mellett élésének régi sérelmeiből induljon ki a ma meg a holnap problémáinak megoldására. Akkor sem, ha ezek a mélyen megélt fájdalmak egyébként valósak. A magyar–román viszony az elmúlt évtizedekben folyamatosan a határon túli magyarság identitásának megőrzése körül forgott. Ami egy oldalról érthető, másik oldalról viszont sokkal több kiindulópontjuk van a kapcsolatoknak. Erről akkor is beszélni kell, ha tudom, hogy valakik számára ez nehéz. Mi azt gondoljuk, hogy meg kell tanulni együtt élni, közösen kell fejleszteni a két országot, hogy mindenkinek könnyebb legyen az élet, a magyaroknak és a románoknak egyaránt. Közös programokat kell indítani az infrastruktúra, az oktatás fejlesztésére. Létre kell hozni a nagy megbékélést és kiegyezést. Magyarországnak történelmi felelőssége van abban, hogy Románia mihamarabb csatlakozzon az Európai Unióhoz, és ebben a köztes időszakban nemcsak felelőssége, hanem kötelessége is támogatni Romániát. Egy fejlett Románia jobb otthona a nemzetiségeknek, egy fejlett szomszédságpolitika legjobb alapja az elégedettségre okot adó nemzetiségi politikának.”(Lásd Simon Judit és Stanik István „Ellentétek vonzásában” című interjúját az MSZP erdélyi házi-újságjában, az Erdély Riport, 2005. január 20.- i számában.)
Ez ugyebár hagyományos diplomáciai bla-bla, amit politikai kultúrától és ízlésvilágtól – no meg pozicionális érdekektől - függően vagy felmondanak a kormánytisztségviselők, vagy nem. A jobboldal többnyire ódzkodik a porhintés eme változatától, Horn Gyulától és Kovács Lászlótól viszont hallhattunk nemegyszer hasonló szólamokat. Nem menti az egyébként mélyen cinikus Gyurcsányt, hogy Kovácsék már e propagandaszólamok ismételgetésekor tudták, hogy mit hallgatnak el s hogy mondanivalójuk üzenetét tekintve hazudnak, amikor azt próbálják elhitetni a választóközönséggel, hogy a román-magyar viszony rendezhető az erdélyi magyarság jogos igényeinek kielégítése nélkül. Gyurcsány pedig velük szemben alighanem meg van róla győződve, hogy feltalálta a spanyolviaszt és majd ő lesz az, aki e fontos viszonyrendszerben új lapot fog nyitni. Jellemző, hogy Tariceanu román miniszterelnök majdnem ugyanazt nyilatkozta a Jurnalul Nationalnak: „Szerintem e látogatás új szakaszt jelent a román-magyar kapcsolatokban. 1990-től kezdődően a román-magyar találkozók napirendjét szüntelenül vitás kérdések uralták, főként a romániai magyar kisebbség vagy a magyarországi román kisebbség helyzetéről volt szó. Mindig olyan kérdések voltak, amelyek a találkozó végén a megoldatlanság keserű szájízét hagyták maguk után. Azt hiszem, ez most változik. Váltás történt a mentalitásban és a politikusi nemzedékekben egyaránt – hiszen a magyar miniszterelnök is fiatal és nemrég került a kormány élére –, ezekre már nem nyomja rá bélyegét a múlt. Megpróbálunk más jelentést, más perspektívát adni a kapcsolatoknak. A jelen és a jövő kérdéseire kell összpontosítanunk. Közös érdekű projektek foglalkoztatnak bennünket: a dunai együttműködés, a határmenti együttműködés, a kölcsönös beruházások, amelyek ténylegesen hozzájárulnak a két ország gazdasági és társadalmi fejlődéséhez. Azt akarjuk, hogy e közös projektek révén országaink valódi európai államokká váljanak.” A különbség mindössze annyi, hogy a románság birtokon belül van. Számukra az ideális megoldás az, ha lefegyverzik szép szavakkal a magyar diplomáciát, ha folytatódik a finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatás s közben pedig ország világ tanúja lehet a kiváló és modellértékű román-magyar kapcsolatoknak, beleértve a modellértékű román kisebbségpolitikát is. Vagyis Tariceanu blablája a román nemzetstratégiai érdekekkel egy irányba mutat, Gyurcsányé meg éppenséggel ellenkezik a magyar érdekekkel.
Mindez alig számít valamit is Gyurcsánynak, aki ugyanúgy próbálja eladni a maga politikáját, mint egy fogkrémet vagy egy mosóport. Hatásvadász, a valóságtól független kommunikációval. (Nem rajongok a nyegle Rogán-i stílusért, de a „dumakormány” találó kifejezés volt.) S időnként vak tyúk is talál szemet alapon mintegy véletlenül helyes meglátásokat is megfogalmaz. Azt mondja például 2005. január 16.-án az MSZP évindító párteseményén, Budapesten: „A nemzetpolitika nem azonos a határon belül és határon kívül élő magyarság kapcsolatának kérdésével” (…) „A nemzetpolitika része többek között a gazdaságpolitika, a jövedelempolitika, a fejlesztéspolitika is.” Milyen igaz. A szomorú csak az, hogy mindebből nála nem következik semmi. S nemzetpolitikáról vallott őszinte gondolatai nem ebben a passzusban fogalmazódtak meg, hanem a Székelyudvarhelyen legyártatott, alaptalan feltételezésektől, találgatásoktól és hazugságoktól hemzsegő, két nemre buzdító röpiratban. Mindeközben visszakézből lenemzetietlen-bitangozza azokat, akik tettek valamit korunk első számú nemzetpolitikai imperatívusza, a magyar állampolgárság kiterjesztése érdekében. S érdekes módon nem zeng ettől a sajtó. Bezzeg, amikor a Fidesz padsoraiból érkezett egy megérdemelt „hazaárulók” felkiáltás az MSZP címére….
A kormányfő felkészületlensége érhető tetten abban is, amikor azt mondja „fantasztikus dolog például, hogy magyar nyelvű egyetem van. Ez például a kulturális autonómia egyik megnyilvánulása. Létezik magyar autonómia, kulturális autonómia, ahol van magyar nyelvű színház társulattal. Nem kell itt démonokkal hadakozni!” (A Magyar Rádiónak adott interjú, 2005. január 18.) Gyurcsány a jelek szerint nincs tisztában alapvető politikai-politológiai fogalmakkal. Magyar színház, magyar sajtó, sőt magyar nyelvű felsőoktatás volt a Ceausescu rendszerben is. Vagy netán már akkor kulturális autonómiával rendelkeztünk, csak nem tudtunk róla? A kulturális autonómia – szögezzük le – azt a létállapotot jelenti, amikor egy nemzeti közösség a maga által szabadon választott döntéshozó testület útján a maga érdeke szerint, szabadon használja fel a számára kultúra biztosított forrásokat. (Gyurcsány tudatlanságának ellenpontjaként: a pár éve ugyanez ügyben nyilatkozó Frunda Györgyről feltételezhető, hogy tisztában volt az autonómia mibenlétével, mikor a Maros megyei Népújságnak azt mondta, hogy szerinte a kulturális autonómia biztosítva van Romániában. Frundára ez a jellemző: a román politikához oly mértékben idomult, hogy a tények nem zavarják, az igazság-központú, igaz/hamis mentén való állítás-értékelés helyett a pillanatnyi politikai haszonkalkuláció határozza meg a leggyakrabban nyilatkozatainak tartalmát.)
A fogalomhasználat bizonytalansága köszön vissza a nemzeti vízum ügyében is. Miután a miniszterelnök kifejti, hogy e vízumot nemcsak magyaroknak biztosítják, akkor a jogos riporteri kérdésre miszerint „Akkor mitől nemzeti vízum ez?” Így felel: „Az a fontos, hogy mi a tartalma egy vízumnak. Azért nemzeti vízum, mert nyilvánvalóan szolgálja a magyar nemzet közös létezésének megerősítését is. Nem egy bezárkózó nemzetre van szükség, nem a nacionalistákat kívánjuk támogatni! Nem baj az, ha nem csak a magyarokra süt a nap, mi nem nacionalisták vagyunk, hanem büszke hazafiak, európaiak, akik tudnak együtt élni másokkal, és nem azt keresik, hogy hogyan lehet másokkal kitolni, hogyan lehet kedvezményt adni csak magunknak, a többiek meg nem érdekelnek bennünket”. (Uo.) S a döglött macska szép ívben a szomszéd udvarban landol, a magát nemzetinek mondó politikus a másik felet marasztalja el olyasmiért, amiért egyébként ő a pártja ludas. S nem átallja „kitolásnak” nevezni azt, amikor egy ország azokat támogatja kiemelten (és európai precedenseknek megfelelően), akik kulturálisan, történetileg hozzá tartoznak és nem azokat, akiknek politikai vezetői a magyarság eltüntetésére törekednek Trianon óta.
A kolozsvári Krónika nevű napilap január 19-én vezércikkben foglalkozott a román-magyar kormányfői találkozó kérdésével. Ebben a cikkíró igencsak fején találta a szöget: "Amíg Gyurcsány Ferenc és a teljes magyar politikum elsősorban önmaga számára nem tisztázza, hogy ebben a kényes kérdésben a határon túli magyarság mely igényeit hajlandó támogatni, a kulturális vagy a területi autonómia híve-e, hogy tárgyalópartnernek vagy nemzetietlen bitangnak tekinti azt, aki az övétől eltérő álláspontot képvisel, valamint azt, hogy a támogatott álláspontok védelmében hajlandó-e felvállalni az esetleges konfrontációt a szomszédokkal, addig fennáll a veszélye, hogy a találkozók és a hangzatos kezdeményezések csupán a gesztuspolitika kirakatintézményei lesznek." 1993 óta, amikoris a SZDSZ kitalálta a „bizalommegelőlegezés” politikáját, mint az Antalli hűvös külpolitika alternatíváját, ennek az önfeladó gesztuspolitikának lehetünk tanúi a baloldalon, s ami még szomorúbb, a határon túl is. A politikai lehetőségek tudatos, már-már tervszerű kihasználatlansága, a gyávaság kényelmesség, tudatlanság és ignorancia keverékéből adódó non-politika, az eseménykövetés, a sodródás, a helyzetteremtés teljes hiánya jellemzi a Kárpát medencei hivatalos magyar politikát. Szlovák-román kormánytárgyalásokon találkozik miniszterelnökhelyettesként Csáky Pál és Markó Béla. S akadnak még a nemzeti oldalon is, akik ezt örömmel nyugtázzák. Holott itt nem arról van szó, hogy e politikusok magyar érdekeket képviselnének vagy egyáltalán tudnának képviselni e pozícióban. Ők addig maradnak részei a sovinizmus ópiumával átitatott román és szlovák végrehajtásnak, amíg engedelmeskednek a szerepkényszernek, amíg marionettként szolgálják a szlovák és a román nemzetstratégiát.
A helyzet szinte reménytelen, a komprádor-logika vált egyeduralkodóvá. Kitörési pont kellene. Jobb híján a 2006-os esetleges kormányváltást lehet annak tekinteni. De ezt is csak a kincstári optimizmus mondatja velem.

Pápaffy Endre