Minden jel arra mutat, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetősége kínban van, hogy az 1999 óta megszokott sikerpropaganda szólamai mögött immár valóban komolyan veszi azt a lehetőséget miszerint a szervezet dicstelen pályafutása véget érhet az őszi parlamenti választásokon bekövetkezhető esetleges kudarccal.

Legalábbis erre vezethető vissza, hogy újra és újra azt halljuk, hogy az RMDSZ tágra nyitja kapuit (miközben nem is oly rég arról hoztak szabályozást hogy bárki, aki nemcsak az RMDSZ konkurenciáját jelentő Magyar Polgári Szövetséggel, hanem az RMDSZ programjával messzemenően összeegyeztethető célokat hirdető, a választásokon nem induló nemzeti tanácsokkal (!) együttműködik, az kizárható a Szövetségből), hogy az RMDSZ hosszú idő óta ismét autonómiáról beszél (miközben 1996 óta idegsokkot kapnak az RMDSZ vezetők, ha csak erről hallanak), s végül de nem utolsó sorban erre vezethető vissza, hogy az RMDSZ a nemzeti retorikát használó Markó Bélát indította államelnökjelöltnek és nem Frunda Györgyöt, aki minden autonomista politikus szemében szálka a maga Független Magyar Pártos illetve neptunista múltjával, autonómia-ellenes fellépéseivel, félretájékoztatásaival s SZKT elnökkénti minősíthetetlen viselkedésével.

Markó Béla megválasztásának szavazat-aránya (109 mellette, 5 ellene) híven tanúskodik arról, hogy az RMDSZ "belső ellenzéke" immár más utakon keresi az érvényesülést, hogy ennek többsége a szervezeten kívül, Magyar Polgári Szövetség keretében képzeli el a jövőt. Végső soron államelnökjelöltről - bárki legyen az - szavazni csapdahelyzet az autonomista politikusok számára. Jómagam legalábbis cseppnyi megalkuvást érzek benne. Megalkuvást a pragmatizmus mentén az elvek rovására. Mert ugyanbiza mit keressen egy Erdélyben, magyar önrendelkezésben, területi autonómiában gondolkodó magyar politikus a bukaresti elnökválasztásról szóló kampányban? Hogyan fogalmazhat meg hiteles üzenetet az, aki tudja, hogy esélytelen? Ráadásul, ha a jelölt netán nemzeti autonomista gondolkodású, akkor belsőleg sem kívánhatja saját győzelmét, hiszen nem Romániát akarja a magyar önrendelkezést zászlajára tűző irányzat kormányozni, hanem saját nemzetünk belső problémáit kívánná orvosolni. A cél épp az, hogy Romániához minél kevesebb közünk legyen, legfeljebb annyi, amennyit a történelem vaskényszere ránk oktrojál. Az elnökválasztási kampányban való részvétel pragmatikus, utilitarista lépés, egyetlen értelmes célja magyar szempontból az, hogy az állam által a kampány céljára biztosított anyagi támogatást és a médiában való ingyenes szereplés lehetőségét kihasználja a magyar jelölt is.

Egyébként ügyes húzás volt felhabosítani az elnökjelöltség témáját a döntés előtt, különböző jelölteket megemlíteni esélyesként, miközben minden bizonnyal előre le volt sakkozva Markó Béla jelöltsége. Mint közismert, miután Frunda György jelezte, hogy nem kíván harmadszor is indulni, szóba került Eckstein Kovács Péter, Kolozs megyei szenátor, a Szabadelvű kör - az SZDSZ testvérszervezete - elnöke, a Neptun-viselt Tokay György, Arad megyei képviselő, mellesleg az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának idején mindketten birtokosai voltak ideig óráig a kisebbségi miniszteri tárcának, a szintén neptunos Borbély László, Maros megyei képviselő, Kelemen Hunor Hargita megyei képviselő, a Szövetségi Egyeztető Tanács elnöke, Varga Attila Szatmár megyei képviselő, Ilyés Gyula szatmári polgármester, Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere, Hargita megyei parlamenti képviselő, Bíró Rozália nagyváradi alpolgármester, Kányádi Sándor költő, Sütő András író és Horváth Andor egyetemi tanár. A Transindex nevű internetes portál osztályozta is a főbb jelölteket, érdekes talán megemlíteni az enyhén narancsos-mancsos csapat kritériumrendszerét: "Ismertség; Székelyföldi befolyás/hatás; Pozitív üzenet; Románok megszólítása; Immunitás az MPSZ-szel szemben;" Érdekes, hogy az autonomisták legfőbb szempontjai, a megbízhatóság, hitelesség, korábbi magyar érdekképviseleti tevékenység, karizma, autonómia iránti elkötelezettség semmi módon nem került bele az értékelési szempontok közé. A "pozitív üzenet" meghatározhatatlan tartalmú, üres szólam, az "immunitás az MPSZ-szel" szemben kissé zavaros szókapcsolat. Ezutóbbi kategóriában kiadott pontértékelésekből inkább az jön ki, hogy ezzel a furcsa megnevezéssel az internetes újság szerkesztői éppenséggel az MPSZ-kompatibilitást akarták jelölni. Hiszen Eckstein Kovács Péter, akit sokan az RMDSZ vezetés belső ellenzékeként emlegetnek manapság, valamint Ráduly Róbert, aki tagja az RMDSZ frakción belül alakult Polgári Szárnynak, kapták a legmagasabb pontszámot ebben a kategóriában (4-et ötös skálán).

Mint említettem, az RMDSZ idei választási programja, amit a szeptember 4-i SZKT fogadott el, legalább szól végre az autonómiáról. Erre hívta fel Toró T. Tibor a figyelmet az SZKT ülésén is rámutatva egyben arra, hogy az autonomista retorika beemelése az RMDSZ kommunikációjába nem kis mértékben a nemzeti tanácsok létrejöttének köszönhető. Ami alighanem ténykérdés, ha végignézzük az utóbbi 8 esztendő politikai történéseit, ha számba vesszük az RMDSZ eddigi választási programjait. A "Párbeszéd az autonómiáról" címet viselő választási program beemeli a több, mint tíz esztendős passzusokat a hivatalos RMDSZ-programból és némi metodikai útmutatást ad hozzá, kimondva-kimondatlanul üzen a másik oldalnak azt hangsúlyozva, hogy a román többség nélkül nem lehet elérni az autonómiát. Amit persze senki nem vitat. Kicsit olyan ez, mint amikor Martonyi Jánostól Kovács Lászlóig azzal érvelt a baloldal és a kripto-baloldal a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen, hogy kollektíve nem lehet magyar állampolgárnak minősíteni a határon túli hárommillió magyart. Miközben ezt senki nem javasolta. Természetesen a román többség meggyőzésére szükség van. A kérdés az, hogy lehet-e észérvekkel vagy taktikázgatásokal meggyőzni e többséget. Ismerve az autonómiák kialakulásába történetét, a tapasztalat az, hogy nyomásgyakorlás, politikai zsarolás nélkül aligha lehet az autonómiát kivívni. A program más oldalvágást is tartalmaz a Tőkés László által képviselt erők címére. Azt írja többek között: "az egyoldalú kezdeményezések, melyek nem találkoznak a többség akaratával, de még az erdélyi magyar és romániai valósággal sem, nem vezetnek sehová. Politikai zsákutcák." Ez így kimondva politikai nonszensz. Az erdélyi magyar autonómia kivívásának éppenséggel első szükségszerű, logikus lépcsője az autonómiaigényre vonatkozó közösségi igény egyoldalú kimondása, megjelenítése és következetes képviselete. A többség akaratával ezek aligha találkozhatnak, hiszen a többség akaratát az alkotmányba foglalt egységes és oszthatatlan román nemzetállam programtézise foglalja a legfrappánsabban össze. Ha a többség akaratát tekintenénk politikánk zsinórmértékének, akkor azon kellene tárgyalni, hogy milyen ütemben hagyhatjuk el az országot, hogy az ne jelentsen szociális katasztrófát a maradó románságnak, mely különben több alkalommal kifejezésre juttatta, hogy úgy tekint ránk, mint kényszerbérlőkre. Ergo szembeszállni a többségi etnokratikus politikai akarattal nem politikai zsákutca, hanem a túlélés egyetlen útja.

Érdemes górcső alá venni Markó Bélának a szóban forgó, 2004. szeptember 4.-én megtartott SZKT-ülésen elmondott beszédét, mely ügyesen vegyíti a tényközléseket a féligazságokkal, a csúsztatásokkal és a belemagyarázásokkal. Maga a cím, "Súly alatt a pálma", a beszéd egyik vezérgondolatára utal, mely szerint az RMDSZ-en kívüli szervezetek megjelenése tulajdonképpen jót tett a Szövetségnek. A beszéd felvezetése erre a gondolatra épül: "De miért is fordult tulajdonképpen jóra a rossz szándék? Azért mert rákényszerített minket a fokozott önvizsgálatra. Ezt nagyon őszintén mondom! Nyitottságot hirdettünk, még befogadóbbá tettük szövetségünket, fiatalítottunk is, és megnyertük az önkormányzati választásokat. Pedig áldoztak rá pénzt, energiát, intrikát, demagógiát elég sokan, hogy ez ne sikerüljön, és íme, több a polgármesterünk, erősebbek vagyunk a helyi és megyei tanácsokban, mint ezelőtt négy esztendővel."

Persze amiről nem szól Markó, az az, hogy soha nem az RMDSZ megtámadása, tekintélyének aláásása volt a cél, hanem az, hogy a vezetést a "belső ellenzék" rászorítsa az autonómiakövetelés felvállalására és képviseletére. Hogy az ellentétek forrása az volt, hogy 1996-tól a szervezet elöljárói nem voltak hajlandóak a saját programjuk legfontosabb követeléséről beszélni, illetve ha szóltak róla, akkor azt csak a saját választói bázis felé tették, többnyire haszonelvű, szavazatszerzési szemponttól vezérelve s azt hangsúlyozva, hogy kicsinyes alkuk sorozatával ki lehet harcolni az autonómiát. Sőt, csak így lehet az autonómiát elérni. Ami persze abszurdum, mint arra legutóbb Orbán Viktor is rámutatott Tusnádfürdőn. S az is tudnivaló, hogy az RMDSZ-es polgármesterek megszaporodása nagyrészt annak köszönhető, hogy több polgármesteri székért lehetett versenyezni a többségében magyarlakta területeken. No és az csak hab a tortán, hogy az eredmény nem annak köszönhető, hogy az RMDSZ befogadóbbá lett (nem lett az - csak a mostani intézkedések mutatnak valamiféle nyitást, de már későn) hanem annak, hogy a román államhatalommal összejátszva kizárta versenytársát, a Magyar Polgári Szövetséget a megmérettetésből. S ugyebár ellenfél nélkül könnyű kapura lőni s fényes győzelmet aratni.

A beszéd hasonló stílusban folytatódik: "Azt is javasolhatnám, hogy becsüljük meg azokat, akikre egyébként nagyon haragszunk, mert talán nekik is részük van abban, hogy tisztábban, világosabban megfogalmaztuk, amit kezdettől fogva akarunk, és ami kezdettől fogva a mi programunk. Kénytelenek voltunk válaszolni azoknak, akik tagadják a parlamenti politizálás, a tárgyalókészség, a párbeszéd értékét, és valamiféle konfrontációba akarnak belehajtani minket. Válaszoltunk, és válaszolt nekik magyar közösségünk is azzal, hogy mellénk állt a választásokon. Persze, az is kellett mindehhez, hogy képesek legyünk a rágalmak garmadájából az itt-ott felcsillanó jogos kritikát is kiszűrni."

Ami a konfrontációt illeti, az kikerülhetetlen, midőn egy elnyomott nemzeti közösség saját önrendelkezésért száll síkra a többség akarata ellenében. A magyar nemzet Románián belüli talpra állását, önigazgatását a román állam csak akkor fogja támogatni, ha arra valamely külső körülmény rákényszeríti. Ezért vagyunk most, az ország EU-csatlakozásának küszöbén, a tizenkettedik órában. Ha ezt a történelmi lehetőséget is elpuskázzuk, a belátható jövőben esélyünk sem lesz az autonómiáról akárcsak tárgyalni is.

A rágalmakról pedig annyit, hogy a rágalmazás, a fekete propaganda, a személyeskedés soha nem volt sajátja a polgári oldalnak, mely bírálatát mindig ugyanarra a kétségbe vonhatatlan kérdésre élezte ki: az RMDSZ magyar nemzeti önkormányzatból román versenypárt lett, felszámolta a belső demokráciát, asszisztált a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszának kialakulásához, végül, de nem utolsó sorban: az autonómia megteremtésére alkalmas történelmi helyzetek sorozatát puskázta el. Rágalmakat leginkább Makró szórt az ellenfélre, amikor ő beszélt csalásról, erkölcstelenségről miután az MPSZ-es politikusok megpróbáltak a Német Fórum listáján indulni, ő beszélt korábban "dolgozó magyaroknak" keresztbe tevő "szónokoló", rosszabb esetben "árulkodó" magyarokról. S beszél most is rossz szándékról, "rágalmak garmadájáról".

Érdemes azt is idézni, hogy miként veszi át az elnöki beszéd az SZDSZ 1990-es kampányából ismert "tudjuk - merjük - tesszük" önelégült hangnemét: "Ezután is így fogunk eljárni. Pontos választ fogunk adni minden kérdésre, mert mi ismerjük a válaszokat, tudjuk, hogy mit kell tenni, van megfelelő programunk, és vannak hatékony eszközeink ennek a programnak a végrehajtására."

Mindeközben a székely nemzeti tanács kezdeményezését, miszerint helyi népszavazás döntsön a székely nemzeti autonómiáról, Markó lekicsinyli: "Ahhoz nem kell népszavazás, tisztelt kollégák, hogy megtudjuk, akarnak-e a székelyek autonómiát. Mi anélkül is megmondhatjuk mindenkinek: akarnak, persze, hogyne akarnának! Csakhogy ezt egyoldalú népszavazással nem lehet megoldani! Ehhez további nehéz küzdelemre van szükség!" Nem kétséges: önmagában ez nem elég. De ahhoz, hogy nemzetközi színtéren fel lehessen lépni a székely önállóság érdekében, ahhoz egy ilyen fesztív gesztus felbecsülhetetlen eszmei muníciót ad, örök hivatkozási alap marad. Mint ahogy ez lett volna a funkciója annak is, amit az RMDSZ 1993-ban tervezett meg: a nemzeti kataszternek és a katasztert választási névjegyzékként használó belső választásnak, amelynek eredményeképpen létrejöhetett volna a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament. Egy ilyen testület szavára oda kellett volna figyelni mind Brüsszelben, mind pedig Bukarestben. De egy ilyen közakaratformáló fórum életre hívása nem volt érdeke Bukarestnek, ezért minden bizonnyal mindent elkövetett, hogy beépített ágensei révén megakadályozza a belső választásokat. (Az erdélyi magyar sajtóban is megjelent az a senki által nem cáfolt tény, hogy az RMDSZ-esek között is akad, akinek azért nem fedik fel besúgói múltját, mert az államérdeket sértene. Vajon miért sértene ez államérdeket? Nyilván azért, mert az illető még aktív ügynöke a román hatalomnak.) Nem volt érdeke az erdélyi magyar parlament létrejötte Markóéknak sem, akik habár erőfölényben voltak s vannak soha nem vállaltak "felesleges" kockázatot, hatalmuk megőrzés tekintetében. Nem szólva arról, hogy egy igazi parlamentben aligha játszhatták volna el ugyanazokat a játékokat, mint amiknek tanúi lehettünk az elmúlt években. (Hadd utaljak arra, hogy 2000-ben az SZKT úgy hozta meg döntését Kincses Előd - egyébként világosan és egyértelműen alapszabályzat-ellenes - felfüggesztésének ügyében, hogy előzőleg az explicit igény és kérés dacára sem hallgatta meg a testület a Szabályzatfelügyelő Bizottság - az adott kérdés minősítésében illetékes testület - vonatkozó határozatát. Egy másik illusztratív példa, hogy Frunda György a Magyar Ifjúsági Tanács ügyében egy olyan határozatról állította szemrebbenés nélkül, hogy nem jogerős, melynek szövegében szerepelt, hogy a határozat jogerős, majd ezt sem volt hajlandó felolvasni. S még hosszan sorolhatnánk a hasonló eseteket, melyek a belső demokrácia lábbal tiprását jelentik.) Mint ahogy az is valószínűtlen, hogy egy valóban parlamentszerűen működő s a parlamentek legitimitásával bíró testület aligha hunyna szemet afelett, hogy a költségvetés elfogadása a maga homályos rendeltetésű, százalékarányban meghatározott (!) összegeivel tulajdonképpen a vezető klikk klientúra-építését szolgálja.

Markó ezúttal sem szólva az elsikkasztott 1993-as autonómia-programról megpróbálta úgy beállítani a jelenlegi helyzetet, mintha éppenséggel az 1996-os politikának, a Neptun-logikára épített folyamatos nemzetárulásnak melegágya, a bukaresti parlamentbeli jelenlét lenne elsődleges eszköz az autonómia megteremtésére: "Az egyik eszközünket, az erős önkormányzati képviseletet már megteremtettük. De ezt is csak akkor lehet eredményesen használni, ha biztosítjuk hozzá a másik alapvető eszközt: az erős parlamenti képviseletet. Aki ezt megkérdőjelezi, vagy aki ellene beszél és ellene cselekszik, az annyi, mintha kiütné a közösség kezéből a szerszámokat, amelyekkel a házát - hazáját - felépítheti. A mi szerszámunk, de akár fegyverünk is: a politika. Ezt a kezünkből kivenni nem hagyhatjuk." A gond csak az, hogy 15 esztendő alatt ezekkel a "fegyverekkel" közjogi síkon, önrendelkezésünk tekintetében az RMDSZ semmit el nem ért. Markó még a vajdasági szomorú történéseket is megpróbálta a maga hasznára fordítani, mintha legalábbis a sorozatos magyarverések összefüggésben lennének azzal, hogy a délvidéki magyarság kimaradt a belgrádi parlamentből. Holott semmi, de semmi összefüggés nincs a két dolog között: ha a VMSZ-nek ott lenne néhány képviselője, ma éppen úgy brutalizálnák a magyar kisebbséget, mint ahogy azt jelenleg eléggé el nem ítélhető módon megteszik. (Jellemző, hogy az RMDSZ-es logika szerint működő VMSZ első reakciója magyarverések kérdésének mediatizálására - ami elsősorban Maurer Oszkárnak, az Egyesült Magyar Ifjúság elnevezésű szervezet elnökének köszönhető - úgy reagált, hogy az atrocitásoknak nincs is etnikai jellege. Majd amikor az egyre szaporodó esetek miatt nem lehetett már tagadni és angolosan elnézni a dolog felett, akkor kezdődött a VMSZ-es "érdekképviselet".)

A tulajdonképpeni nagy kérdés az, hogy mit tegyen a nemzeti oldal, miként viszonyuljon az RMDSZ újabb farizeus fogásához, a "teljes nyitottsághoz". Mert nem kétséges: ahhoz, hogy az autonómiát ki tudjuk harcolni, elengedhetetlen a formális magyar konszenzus. Jó lenne tehát egy elvi alapon megteremtett akcióegység. De miként lehet megteremteni ezt az akcióegységet akkor, amikor a másik oldalon a román hatalom közvetlen irányítottjai valamint zsoldosai állnak? Ma úgy tűnik: az RMDSZ parlamenti képviseletének megszűnése több haszonnal járna nemzetpolitikai síkon, mint amennyi kárral. Az álképviseletnél még akkor is jobb a nem létező bukaresti képviselet, ha a választói közeg markóista demagógia mákonyával beoltott rétege (többségükben egyébként jóhiszemű, jóindulatú, nemzetféltő, de megtévesztett magyar emberek) ezt katasztrófaként éli meg.

Szász Jenő (s vele együtt az MPSZ Bihar megyei vezetője Szilágyi Zsolt, valamint a Szatmár megyei vezér, Pécsi Ferenc) azt mondja, hogy általános erdélyi magyar előválasztásokat akar. Ha ezt abban a tudatban teszik, hogy Markóék úgyis elutasítják, akkor igazuk van. Ha komolyan gondolják, hogy ezzel előre lépnénk, akkor véleményem szerint tévednek. Hiszen ha az MPSZ elérne kb. 30%-ot országos szinten (ekkor ereje van a "Tőkés-vonalnak" a közvéleménykutatások szerint) az előválasztásokon s ennek megfelelően a bukaresti képviselet egy harmadát adná, érdemben semmi nem változna az eddigiekhez képest, eddig is kb. ekkora volt a képviselőházban a nemzeti autonomista szárny mandátumaránya. (A szenátusban lenne esetleg egy-két mandátummal többünk, semmit sem jelentene.)

Ami igazán aggasztó, az az, hogy a választási törvény legújabb módosításával, melyet bukaresti törvényhozás egyik háza már elfogadott, minden bizonnyal meg fogják akadályozni, hogy független jelöltek indulhassanak. Pontosabban annyira megnehezítik a független jelöltek indulását, hogy az de facto függetlenek versenyből valókizárását fogja jelenti majd. (A módosítás a választópolgárok 5%-ának támogatását kérné az induláshoz.) Az MPSZ bejegyeztetését alighanem ismét elszabotálja majd a PSD - UDMR szövetség. (UDMR - az RMDSZ román nyelvű rövidítése). S meglehet, hogy az RMDSZ egyedül marad pályán.

Ezzel együtt az RMDSZ-es nyitás elkésett. Hiába szép és kecsegtető, hogy úgyszólván bárki, aki minimális választói támogatást tud maga mögött (100 támogató aláírás elég az induláshoz) megméretkezhet s hogy akár Magyar Igazolvánnyal is lehet szavazni, az ajánlat kései és nem hiteles. Hiába érhetünk egyet ezúttal még a megszorítással is, miszerint felsőfokú végzettség, egy idegen nyelv ismerete és a tiszta múltra vonatkozó nyilatkozat mellett csak azok jelentkezhetnek, akik nem polgármesterek vagy helyi képviselők. (Ezt azzal indokolták, hogy az RMDSZ egy olyan szervezet kell legyen, melyben, ha valaki valamit elvállalt, akkor azt végig is viszi.) Olyan dolgok történtek, melyeknek nem lett volna szabad megtörténni. S ami ha mégis megtörtént, akkor az minősíti a jelenlegi ajánlattételt.

Úgy vélem, az MPSZ nem szabad partner legyen, de még cinkos sem abban, hogy az RMDSZ még egyszer parlamenti képviselethez jusson. Kemény szavak ezek, nem is könnyű őket leírni valakinek, aki közel másfél évtizedet töltött el ebben a szervezetben. De középtávú stratégiánkat nem az érzelmek írják, hanem a jéghideg ráció. S megtisztulás nélkül, bizony mondom, nem lesz magyar jövendő.

Borbély Zsolt Attila

2004. szeptember 13.