Koltay Gábor Trianon című filmjéről már megjelent egy rövid méltatás folyóiratunk 2004 június-júliusi számában. Akkor Torday Levente szólt a film hiánypótló jellegéről és a magyar öntudat regenerálásában betöltendő szerepéről. Közel egy év távlatából megállapítható: az alkotásnak, pontosabban az alkotás hatásának nem tett rosszat, hogy a közszolgálati televízió megtagadta a vetítését. Ha az előzetes megegyezésnek megfelelően leadják, vélhetőleg szerény nézettség mellett, jó eséllyel bekerült volna a többi közösség- és öntudatépítő porosodó, elfelejtett film mellé.

Így szimbólummá vált. A balliberális kultúr-dominancia agresszív és gátlástalan kizárólagosság-igényének szimbólumává. A rövidített változatot százezrek nézték meg a moziban (miközben nagy sztárok által jegyzett magyar gengszterfilmek néhány tízezer nézővel kénytelenek nemegyszer megelégedni), leadta a Hírtévé a sorozatot, teljes egészében, terjed határon innen és túl, videokazettán és DVD-n, Erdélyben és Délvidéken vetítéseket rendeznek helyszínenként többszáz fő érdeklődése mellett.
A román hatóságok ideges reakciójának is megvan a maga nemzetpolitikai haszna – ennek fájdalmas ára ugyan, hogy hatalmas pénzbüntetések Damoklesz-kardja lóg a filmvetítések megszervezőinek fele felett s nem tudni, miként oldódik meg helyzetük, ha egyáltalán megoldódik. A Ziua című napilap vezércikkének szerzője ugyanis jól látta hogy „A kulturális miniszter asszony annál is inkább baklövést követett el” (…) „megnyilatkozásával túlságosan is felhívta a figyelmet a filmre”. „Szinte bizonyos, hogy ezek után valamelyik televízió kihasználja az alkalmat, és hatalmas nézettség mellett be fogja mutatni a Trianont” (ld.: Trianon hisztéria, 2005. január 13) És lőn. 2005. február 9-én a magyarellenességéről híres Tuca showban teljes egészében bemutatták a filmet. (Tuca volt az, aki megengedett magának példának okáért egy olyan „póént”, hogy Katona Ádámot, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevű RMDSZ platform elnökét „az anyanyelvénél fogva akasztaná fel”, amikor ezutóbbi kijelentette, hogy a továbbiakban csak magyarul hajlandó nyilatkozni.) A Ziua cikkében is szerepel egyébként egy hamis kitétel, miszerint a filmet betiltották volna Magyarországon. Ezt legalább sikerült cáfolni a film bemutatását követő beszélgetés során.
A Trianon-film hatalmas nézettség melletti levetítésének jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Nem kétséges, hogy az Antena 1 azért adta le, mert a szerkesztők úgy vélték, hogy ezzel a tunyulófélben levő magyarellenességet fel lehet éleszteni. Az adásba beérkezett smsek ezt nagyjából vissza is igazolták. Ugyanakkor óriási előrelépés az, hogy a román központi propaganda kizárólagosságát megtörve a románság szembesülhetett egy másik nézőponttal, Trianon magyar olvasatával. Nem állítom, hogy ezentúl nem leszünk tanúi olyan abberált megnyilvánulásoknak, melyek republikánus patriotizmust várnak el a magyarságtól (lásd ehhez még a magyarbarátként elkönyvelt rokonszenves értelmiségi, Gabriel Andreescu cikkét is a státustörvényről szóló vitában, a Provincia című lap hasábjain), melyek arra kérdeznek rá minduntalan, hogy a román fennhatóság alatt élő magyarok a román csapatnak szurkolnak-e e nemzetközi labdarúgó-mérkőzéseken, vagy melyek cserébe a 80 éves tudatos nemzetpusztításért lojalitást várnak el a magyar kisebbségtől. De megtörtént az első lépés annak irányában, hogy a románságnak legalább lehetősége legyen felfogni, hogy – s ez ki is mondatott a film utáni beszélgetésen - ami számukra öröm, az a magyaroknak gyász. 1918. december 1-e (amikoris a gyulafehérvári román „nemzetgyűlés” kimondta Erdély Romániával való egyesülését) évfordulója a román nemzeti ünnep. Ez önmagában a magyarok arcába dobott kesztyű volt a rendszerváltás után. (Lett volna alternatíva: például december 21. vagy 22., a XX. század egyik legembertelenebb diktatúrája megdöntésének napja.) A magyarság képviselői lenyelték a békát, sőt részt vettek a román állami ünnepségeken azzal az indoklással, hogy így alkalmuk van rámutatni minden évben a gyulafehérvári ígéretek teljesítetlenségére. (A román „nemzetgyűlés” gyulafehérvári határozatainak vonatkozó passzusa volt az egyik mottója az RMDSZ 1992. október 25-én elfogadott ún. Kolozsvári Nyilatkozatának is, mely első ízben mondta ki világosan és félreérthetetlenül a rendszerváltás után az erdélyi magyarság autonómiaigényét. A gyulafehérvári dokumentum III. részének 1-2 bekezdését érdemes szó szerint is idézni „…az új román állam megalakításának alapelveiként a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. A teljes nemzeti szabadság az összes együttélő népek számára. Minden nép a saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzá tartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában 2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezetének.” Lásd: Magyar Kisebbség 1995/1) Így a románság, mely az iskolákban is Erdély történetét a „román országok” egyike történelmeként tanulja, egy, a dákoromán elméletnek köszönhetően eleve xenofób értelmezési keretben, nem kaphatott világos üzenetet a magyarságnak a román államhoz való alapvető viszonyulásáról. Az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének vezetői azt remélték, hogy ha alkotmányos lojalitásukról biztosítják Romániát, ha úton-útfélen elhatárolódnak az irredentizmustól és hitet tesznek Románia területi integritása mellett, akkor cserébe jogos – kisebbségként megfogalmazott – igényeiket méltányolni fogja a román hatalom. Nos, nem így történt. Itt lenne ideje végre a tiszta beszédnek, ki kellene végre mondani határozottan és világosan, hogy számunkra a Romániához tartozás nem öröm, hanem a történelem vaskényszere. Ezt az üzenetet, ha indirekt formában is, de hordozza a „Trianon” című film.
A filmvetítést panelbeszélgetés követte, melyben megszólalt Koltay Gábor rendező és Raffay Ernő történész mellett Florin Constantiniu történész, Emil Hurezeanu politikai elemző, Ion Cristoiu valamint Cristian Tudor Popescu újságírók. A két órás beszélgetés jobb lett volna, ha egy órára redukálódik, mert egy idő után majd’ mindenki önmagát ismételte, az idő teltével sikerült eltalálni egy-egy érzékeny pontot s Popescu úr ki is esett úri formájából. A román fél tulajdonképpen falanxot alkotott a két magyarországi meghívottal szemben, ami persze nem meglepő a témát tekintetbe véve. Még a magyarszeretettel aligha vádolható Ion Cristoiu volt a legvisszafogottabb közöttük. Raffay és Koltay a túlerővel szemben, ellenséges moderálás mellett nem tudott reagálni minden feldobott és lecsapható labdára. Nem sikerült semlegesíteni a Tőkés Lászlóra szórt rágalmakat, leszögezni, hogy amit a püspök mond, az tényigazság. (Koltay Gábor a tiszteletteljes hangot igényelte a román forradalom emblematikus alakja számára, de nem ment bele tartalmi kérdésekbe. De még erre is a „moderátornak” az volt a válasza, hogy Tőkés nem a román forradalom hőse, „senki nem tette azzá”.) Hasonlóképpen a levegőben maradt az a tézis, hogy ha a kivert szemű Sütő Andrást mutatják a képernyőn, akkor ott kellene legyen Cofariu is mellette. Erre jó lett volna csak annyit kérdezni, hogy ugyan mit kereste Cofariu Marosvásárhelyen? S jelezni, hogy az egész magyarellenes pogrom a román titkosszolgálat műve volt. Zavaró volt, hogy reakció nélkül három ízben elhangozhatott, hogy Tőkés László szerint 200.000 magyar tűnt el Kolozsvárról, amikor ilyesmiről a filmben szó sincs, két külön állítás hangzik el, egyik szerint több magyar tűnt el Kolozsvárról, mint amennyi a mohácsi csata embervesztesége volt, a másik szerint tíz év alatt több 200.000 lélekkel fogyatkozott meg a magyarság. Mindkét állítás ellenőrizhető a népszámlálási statisztikákban. Idegesítő Csurka István és C.V. Tudor egymás mellé helyezése is. Holott egyik legfeljebb elnagyolt fogalmazással, esetleg téves meglátásokkal vádolható, de soha nem javasolta az erőszak bevetését a politikai élet színterén, míg a másik „ágyúkkal tenne rendet a Székelyföldön”.
Jó lenne, ha legalább a magyar oldalon tisztességes hangon foglalkoznának a filmmel. Nem úgy, mint Sipos Géza a Transindex-nek SZDSZ-es ihletettségű írásairól ismert figurája, akinek (még a Trianon-film tévés bemutatása előtt született) írásából csöpög a rosszindulat – s ami nem jellemző a financiális hátterüknek és egyébként értékelendő ambíciójuknak köszönhetően „túlképzett” bal-liberális tollnokokra - kiviláglik a műveletlenség. Sipos értékítéletei és állításai jószerivel cáfolhatóak. Már a cím, miszerint „Kisszerűen halálos – nyálaz, semmitmond és nem gondolkodtat” (Transindex, 2005. január 18.) – könnyedén cáfolható, sőt maga az immár milliók által ismert alkotás az eleven cáfolata ezutóbbi két minősítésnek. Mert az, hogy nyálaz, legfeljebb egy gusztustalan kifejezése annak, amit még a román beszélgetőpartnerek is tisztességesen úgy fogalmaztak, hogy patetikus. Ami tény, de nem feltétlenül baj. Mint ahogy az is, hogy a film műfaja hibrid, ahogy ezt a talk showban le is leszögezték többen - Koltay Gábor nem is ellenkezett. A rendező a dokumentumfilm műfajába belevitt művészi elemeket is, ami viszont a film sodrásának, emotív hatásának kifejezetten használt, anélkül, hogy az alkotás gondolati íve megtört volna, hogy követhetősége csökkent volna. Az az állítás viszont, hogy a film semmitmondó lenne és nem gondolkodtatna el, nem a filmet minősíti, hanem az előítéletek gondolati béklyójában két órán át vélhetően kínosan fészkelődő balliberális fogyasztót. Sipos Gézától még megtudhatjuk, hogy „Koltay a nézőt folyamatosan becsapja”. Éspedig azért, mert még a film műfaja sem meghatározható két óra után. (Még szerencse, hogy nincs olyan jogszabály hatályban mely szerint tilos filmes műfajokat ötvözni.) A szerző fő kifogása: „Hogy miért történt meg úgy, és éppen úgy a trianoni békediktátum, arra egyszerűen nincs válasz a filmben.” Erre, megjegyzem, egyetlen és érvényes válasz elképzelhetetlen. Hiszen akkoron egy komplex egybeesésre volt szükség: a Monarchia nemzeti kisebbségeinek önállósulási vágya találkozott a nagyhatalmak destruktív akaratával és a magyar elit reakcióképtelenségével. Ezek az elemek ilyen vagy olyan formában, de elhangzanak a filmben, persze fül kell a meghallásukhoz és intellektus a hallottak összeillesztéséhez.
Sipos Géza a több tucatnyi történelmi tárgyú könyvet – ezek között több, a trianoni kérdéssel (is) foglalkozó történelmi esszét - publikáló Nemeskürtyről azt tartja fontosnak képaláírásként megjegyezni, hogy „irodalomtörténész, ő írta az Egri csillagok (1968) és a Honfoglalás (1996) forgatókönyvét, valamint a Sacra Corona (2001) irodalmi alapanyagát. A Fidesz-kormány milleniumi kormánybiztosaként is dolgozott.”
Sipos a film történelmi mondanivalóját a következőképpen foglalja össze: „Miért történt? Erre a film két kiemelt szakértője, Nemeskürty "tanár úr" (alapfoglalkozását nézve irodalomtörténész) és Raffay Ernő történész azzal válaszol, hogy a kozmopolita liberális kapitalizmus a 19. század fordulójára meggyengítette, elsorvasztotta a magyar nemzettudatot.
Elharapóztak a szocialista-kommunista eszmék, továbbá az akkori politikai elit "nem volt eléggé magyar". Raffay összesküvés-elmélete szerint a szabadkőművesség is sokmindenben ludas. A kommunista "földalatti szervezkedés" a lefegyverzéssel megalázta a frontról hazatérő katonákat – halljuk a történészt, de további részletek nem derülnek ki.
Belépnek az ismerős motívumok: a nemzetáruló Károlyi Mihály, majd a Tanácsköztársaság (amelyet Raffay így emleget: "diktatúrák alakulnak ki"), amely még inkább aláásta a magyarság pozícióit.
Lényegében a Csurka István (a film egyik megszólalója) által emlegetett "globalizmus" és a nemzettudat sorvadása/sorvasztása az oka mindennek – ennyi a válasz a miért történt kérdésre. Ezért kár végigülni a művet, aki már olvasott Demokratát és Magyar Nemzetet, ennyit már alapból tud.”
Sipos Géza a történelmi tényanyagot bemutató történészeket megpróbálja kikarikírozni. Azt talán mondanom sem kell, hogy Raffay Ernő nem tár fel semmiféle összeesküvéselméletet, tényeket tesz egymás mellé. A szabadkőműveség épp hogy szóba kerül, mint az akkori magyar értelmiség körében népszerű szellemi irányzat és szerveződés, de senki nem állítja, hogy hatása döntő lett volna az eseményekre. Az is nehezen tagadható, hogy a Tanácsköztársaság meggyengítette Magyarország pozícióit s hogy volt a békediktátumnak némi megtorló, példát-statuáló jellege is. A nemzeti öntudat dolgában mai szemmel nézve nem is álltunk akkor olyan rosszul, az viszont megint csak ténykérdés, hogy ekkor jön létre a polgári radikalizmus, a mai SZDSZ-es ideológia szellemi elődje, amelynek képviselői Trianon után képesek voltak Kis-antant segédletet kérni a Horthy-rendszer megdöntéséhez. (Lásd Jászi Oszkár emigrációs tevékenységét a szerbek által még ki nem ürített Pécsen.) Az utolsó idézett mondat pedig csak arra jó, hogy egybe lehessen mosni az egyébként egybe nem tartozó Csurkát, a Magyar Nemzetet, a Demokratát és a globalizmus-kritikát.
Mellesleg, ha valamit hiányoltam a filmből, akkor az éppen az, hogy Károlyi Mihály felelőssége nincs kellően kidomborítva, nincs kimondva tételesen, hogy ha Károlyiék nem szerelik le a magyar hadsereget, akkor összehasonlíthatatlanul jobb békefeltételeteket érhettünk volna el. (Csak egy számadat: a románok 40.000 katonával jöttek el Budapestig, miközben százezres nagyságrendű volt a leszerelt magyar veteránok száma.). Ezt erősíti az első világháború után az ellenállás útját választó Törökország példája is. Nemeskürty István egyébként jelzi is, hogy a döntő probléma miértjére – vagyis hogy egy ütőképes hadsereget miért szerelnek le, amikor az országot három oldalról lerohanni készülnek az idegen csapatok, világos céllal és ideológiával – neki sincs válasza.
Mindebből egyébként a Siposék által összeállított kronológia annyit rögzít: „1918. október: katonai összeomlás és Ausztria-Magyarország felbomlása.” Katonai összeomlás? Amikor ütőképes csapataink mindenütt idegen földön voltak s az ország területén egy egyetlen idegen katona nem volt? Nem katonai összeomlás volt, hanem tervszerű és tudatos öndestrukció.
De megkapja a magát Sipostól Tőkés László is: „hallhatjuk az ismert Tőkés László-frázisokat is a "békés úton végbemenő népirtásról". Tőkés László eme kijelentését - a magyar oldalról már akkor 1993-ban menetrendszerűen beérkező balliberális támadások közepette - az azóta elhunyt Octavian Buracu román emberjogi harcos is felvállalta és kemény adatokkal támasztotta alá.
A továbbiakban azt is elárulja Sipos, hogy „megállapíthatjuk, hogy Glatz mellett Duray a legfelkészültebb megszólaló”. Hogy mitől tűnik Glatz és Duray felkészültebbnek, mint Raffay vagy Nemeskürty, az számomra a film harmadszori végignézése után is talány marad. Pontosabban van egy tippem: a vevőkészülékben lehet a hiba. Ha valaki felkészültebbnek akar látni egy személyt másoknál, akkor az közel egyenlő teljesítmény értékelése esetén sikerülni fog neki. Vagy ha nem is sikerül, de attól még az állítás megkockáztatható. Annyit azért a tényhűség jegyében szögezzünk le: Raffay és Nemeskürty (akik a kérdéssel közelebbről is foglalkoztak, monográfiák formájában) egyszerűen több alkalmat kap felkészültsége illusztrálására, mint Glatz vagy Duray. És él is vele. Semmiképpen nem akarnám ezért leszólni a Sipos által elismert akadémikust vagy felvidéki politikust, de azt állítani, hogy e filmből bármilyen következtetést le lehet vonni felkészültségükre nézve vastag elfogultság. (Glatzot és Fejtő Ferencet egyébként külön dicséri, hogy például Romsics Ignáccal ellentétben nem vonták vissza a film számára adott interjújukat a ballib médiaoffenzíva megindulása után.)
Sipos azt is kifogásolja, hogy „a film egyetlen pozitív üzenetű képsora a Mária Valéria-híd újjáépítése – 2001-ben.” Úgy látszik Sipos elaludt a Bécsi Döntésről szóló résznél. Arra gondolni sem szeretnék, hogy a bevonuló honvédeket virágesővel fogadó magyar lakosságot rögzítő képsor nem pozitív számára. Mellesleg, ha nem lenne egyáltalán „pozitív üzenetű képsor” egy nemzeti tragédiáról szóló filmben, azt sem lehetne az alkotás rovására írni.
Sipos így összegez: „A megdöbbenés és a fájdalom hitelessége és őszintesége vész el ebben az össze-vissza toldozott 128 percben.” (…) „Két értékes órát rabolva el életidejéből a nézőt hülyének nézik – bár annyi újdonságot kétségtelenül megtudhattunk, hogy az ún. Magyar Hiszekegy Papp-Váry Elemérné alkotása. A többi azonnal feledhető.” Hogy Sipos nem tudta, hogy Papp Váry Elemérné írta Magyar Hiszekegyet, az mindezekután nem meglepő, legfeljebb sajnálatos. Hogy úgy érzi hülyének nézik, az lehet természeti adottságból fakadó önszuggeszció is. Hogy a megdöbbenés és a fájdalom hitelességét elveszni látja, az is percepciós probléma. S hogy úgy érzi, két órát elraboltak az idejéből, az pedig végképpen személyes lelki nyomor.
Jómagam úgy vélem, hogy ép öntudatú, kiegyensúlyozott önképpel és normális közösségi kötődésekkel rendelkező magyar ember megrendülten, szellemileg és lelkileg egyaránt gazdagodva áll fel a képernyő elől a film után. Még akkor is, ha a verseket már olvasta és a tények többségét már ismerte. Csak remélni lehet, hogy e film nem marad magára s további hasonló színvonalú és hangvételű művek követik, addig amíg a huszadik század magyar történelmének fontosabb csomópontjai mind elérhetők lesznek a filmes műfajban is.

Borbély Zsolt Attila