(Szakmai háttéranyag a Jobbik 2006-os rövid programjához)

A rendszerváltóknak nevezett politikai pártok az alkotmány 1989-es módosításának első mondatában feladatként fogalmazták meg a szociális piacgazdaság megteremtését. Másfél évtized elteltével megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a szociális piacgazdaság nem épült ki, sőt, erre még érdemi kísérlet sem történt. Ezzel szemben a teljes időszakban a neoliberális ideológia érvényesült, különbség legfeljebb ennek nyílt vállalásában és némileg az intenzitásban volt. Az alapvető döntéseket a privatizáció-liberalizáció-dereguláció jelszavak jegyében születtek. Az állami vagyon döntő többsége eltűnt, bűnös módon juttattak külföldi tulajdonba stratégiai ágazatokat, a "működő" tőke jelentős hányada nem működni jött be, hanem a hazai termelést leállítva piacot biztosítani a külföldi termékeknek, s eközben csalárd módon hatalmas vagyonra tettek szert a pártállami időkben szerzett befolyásukat megőrzők, a "jókor, jó helyen lévők".

A pártállami diktatúra után az emberek szabadságra vágytak, így könnyű volt visszaélni a liberális jelszavakkal. A legalapvetőbb emberi joggá azonban nem a személyes szabadság, hanem a magántőke korlátlan működési szabadsága lépett elő. A gazdasági fundamentalizmus megkövetelte, hogy érdekütközés esetén a gazdaság szuverenitása érvényesüljön az állammal szemben. A társadalmi hasznosság, a közjó fogalma kikerült a szótárból. Egy átmenet mindig okoz megrázkódtatásokat és vesztes csoportokat, az a polarizálódás azonban, amely a magyar társadalmat tizenöt év után jellemzi, elfogadhatatlan. A lakosság felső 5-6%-nyi rétegének, a "globalitás lokális elitjének" jövedelme közel harmincszorosa a reménytelenül leszakadt, 30%-nyi "roncstársadalom" jövedelméhez képest.

Az elmúlt tíz évben a monetáris politika irányította a fiskális (költségvetési) politikát, és nem létezett következetes gazdaságpolitika. A Magyar Nemzeti Bank csak nevében nemzeti, valójában mindentől és mindenkitől független, sérthetetlen és ellenőrizhetetlen jegybank, amelyen keresztül megvalósul a globális pénzügyi hatalom legfőbb törekvése, a kormányok mozgásterének végleges beszűkítése. A pénzügyi rendszeren keresztül felállított adósságcsapda zsarolhatóvá tette a magyar társadalmat, kényszerpályára állította a nemzetgazdaságot, korlátozta az állami függetlenséget. A neoliberális pénzügyi csoport meggyőzte a rendszerváltás első kormányát, hogy a magyar társadalomnak nem érdeke az adósság részbeni elengedése, átütemezése. A "nyitó állapot" 20 milliárd dolláros állami adóssága mára 60 milliárdra duzzadt, s eközben megszűnt a közgazdasági értelemben fedezetet jelentő állami vagyon. Az évi csaknem ezer milliárd forintnyi kamatteher a központi költségvetést köti gúzsba, a szintén ezer milliárdos tőketörlesztést kormányaink állampapír-kibocsátások útján finanszírozzák, így a külföldi hitelfelvételek mókuskerekébe juttatva az országot.

A gazdaság elsődleges céljává az adósságtörlesztés kitermelése vált, így kivételezett helyzetbe került a pénzügyi szféra. A hazai pénzintézetek nagy része éppen az állami adósság finanszírozásából él. Ez a helyzet nemcsak gazdaságilag, de erkölcsileg is ártalmas, a "pénz szüli a még több pénzt" globalista üzenet leértékeli az értelmes, alkotó munkát, s ezzel deformálja a felnövő generációk értékrendjét.

Az állami vagyon szükségszerű magánosítása nem a szociális piacgazdaság kiépüléséhez szükséges módon zajlott le, hanem az eredeti tőkefelhalmozás legigazságtalanabb módján. Az előző rendszer nómenklatúrája részben a saját képére megalkotott törvényekkel, részben azt is áthágva, csalárd módon és leértékelve jutott az állami vagyonhoz. A termelőüzemeket eredményesen működtetni az esetek többségében nem voltak képesek, vagy nem is állt szándékukban, mivel céljuk a külföldi befektető számára busás haszonnal történő továbbadás volt. A hazai feldolgozóipar privatizációja piacaink eladását eredményezte. A multinacionális kereskedelmi láncok beengedése a külföldi termékek számára jelentett monopolhelyzetet, a hazai beszállítókat bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetbe hozva. A privatizáció vezérelve a "minden eladó" volt.

Az olyannyira áhított és meghatározó adatként kezelt külföldi tőke beáramlásért nagy árat fizettünk. Méltányos letelepedési kedvezmények helyett - ahogyan azt a régió más országaiban tették - adómentességet kaptak. A közterhek viseléséhez nem járultak hozzá, nyereségüket pedig közvetlen és közvetett módon egyre nagyobb mértékben viszik ki az országból. Az állami monopólium lebontásának és a versenypiac megteremtésének jelszavával, a pillanatnyi kormányérdeket szolgáló költségvetési bevétel érdekében külföldi tulajdonba került az energiaszektor. Versenypiac helyett hamarosan új, állami helyett magánmonopóliumok alakultak ki, tevékenységük középpontjában a minél nagyobb profit megszerzésével, a lakossági terhek erőteljes növelésével.

A kis- és középvállalkozási kormányprogramok rendre kudarcba fulladtak, mivel ennek színfala mögött rendre az a klienskör jutott hozzá a vissza nem térítendő támogatásokhoz, amelyik az így elpocsékolt kedvezményes hitelmilliárdokat nem akarják és nem tudják visszafizetni. A hangzatos fejlesztési programok ugyanazokat a meddő struktúrákat, multinacionális érdekkört konzerválják, amelyek miatt a növekedés egyensúlyrontó és a stratégiai nemzeti érdekek szempontjából esélyrontó.

A kialakult gazdaságpolitikai gyakorlat osztogató és restrikciós ciklusokban gondolkodik és a makromutatók, a makroelemzők, valamint a nemzetközi pénzközpontok instrukcióinak bűvöletében él. Ez a politika előbb indifferens célcsoportok mentén kegyesen osztogat, jobb esetben akut problémákat tűzoltó-módszerekkel kezel, majd a túlelosztásra, igazságtalanságra, aránytalanságra de legfőképp a makro-egyensúlytalanságra hivatkozva leépít, vagyont kiárusít, jogosultságokat von vissza, jóléti intézményeket rombol, végül osztogatásait utólagosan a tisztességes munkából, bérből élőkre és a középosztályra terheli.

A magyar gazdaság számára az Európai Unióhoz való csatlakozás nem jelentett kiutat. Egymást váltó kormányaink elfogadták a versenyhátrányt determináló feltételeket, meghatározó területeken lemondtak a nemzeti önrendelkezésről egy antidemokratikus, bürokratikus, központi hatalom javára. Mára már bebizonyosodott, hogy az Unió irányító hatalmai nem felzárkóztatni akarják az újonnan bekerülteket, hanem befolyási övezetüket megnagyobbítva a globális gazdaság számára felhasználni e régió leértékelt természeti és humán erőforrásait, s a védőkorlátok megszűnésével szabaddá vált piacot. Kényszerpályára kerülve az ország gazdasági válságba sodródott.

A nemzetstratégiai célok eléréséhez, a nemzet fennmaradásához a gazdaság egészséges fejlődésére, tudatos fejlesztésére van szükség. A neoliberális gazdaságpolitikát fel kell, hogy váltsa a közösségi érdekű gazdaságpolitika a felelős állam szükséges mértékű szerepvállalásával. A globalizáció mai formája - bármennyire erőteljes és megállíthatatlan folyamatnak is tűnik - nagyon is sebezhető, belső gyengeségei, a gazdaság reálfolyamaitól elszakadt pénzügyi rendszere következtében bármikor láncreakciószerűen összeomolhat. Egy stratégiai szemléletű programnak erre is fel kell készülnie, ezért tartjuk meghatározó feladatnak a nemzeti erőforrások megvédését, újrateremtését és gyarapítását. Ezek közé tartozik a nemzet egészségi állapota (fizikai és mentális értelemben), a nemzeti összetartozás eszméje (nemzeti öntudat és társadalmi szolidaritás), a legkomplexebb értelemben vett tudás (a kultúra, a szakmai képzettség és tudományos képzettség, munkaszervezési kultúra, technikai jártasság, együttműködési készség), a termőföld (mint európai viszonylatban páratlanul erős potenciális gazdasági erő, aminek magyar tulajdonban tartása a nemzeti szuverenitás alapja), az ivóvízkészlet (néhány évtized múlva a legbecsesebb természeti kincs), a közlekedési, az energetikai, és az informatikai infrastruktúra (ami az anyagi értékénél lényegesen nagyobb gazdasági értéket tud teremteni és közvetíteni).

A politika és a gazdaság egyaránt az emberért van. A népben-nemzetben gondolkodók számára ez a megállapítás evidencia, ugyanakkor ennek az evidenciának az érvényesülésével néhány rövid ideig működött, a szociális piacgazdaságot kiépítő társadalmon kívül nem találkozhattunk - utóbb ezek is összeroppantak a globalizmus nyomásának és hazug ideológiáknak a hatására. Magyarországnak új makroökonómiai rendszer megalkotására és működtetésére van szüksége. E rendszerben a Nemzeti Bank és a költségvetés, vagyis a monetáris és a fiskális politika nem alá-fölérendeltségi viszonyban áll egymással, hanem egymás mellé vannak rendelve, mivel csak eszközei a közjó érdekében működő, felelős állam társadalompolitikai, pénzügyi-gazdasági koncepciója megvalósításának. A Nemzeti Bank függetlensége csak viszonylagos lehet, döntéseit az Országgyűlés által meghatározott gazdaságpolitikával összhangban kell meghoznia, ellenőrzését az Állami Számvevőszék teljes körűen gyakorolja. Ez a koncepció igényli a költségvetés bevételi oldalának újszerű megalapozását, a kiadások feladatalapú meghatározását és hatékony ellenőrzését, elkötelezett szembeszállást a korrupcióval, a fekete gazdasággal. E folyamatok elindításához és következetes véghezviteléhez az államnak, a mindenkori kormánynak a szándéka önmagában kevés, a megvalósításhoz megfelelő eszközökre van szüksége.

Változtatni kell az adósságszolgálatnak azon a rendszerén, amelyik a hiteltörlesztést újabb hitelek felvételével úgy teljesíti, hogy növeli a hitelállomány abszolút nagyságát, és ezzel a központi költségvetést terhelő későbbi kamatot is. Hiába bővíthető a költségvetés bevételi oldala, ha a kiadási oldalon e domináns nagyságú és improduktív költség viszi el a pénzügyi lehetőségek jelentős hányadát. Az ÁSZ tételesen vizsgálja meg az MNB és az állam közötti 1997-es 1700 milliárd forintos adósságcsere szerződéseit, összetételét, a felvett hitelek felhasználását! A külső adósság kérdése tárgyalást és azt megelőzően alapos elemzést igényel. El kell érni a hitelkamatok hazai reálgazdaságba való visszaforgatását, ezzel is elkerülve a magyar gazdaság összeomlását. Az adósságfinanszírozást ezen kívül a belső megtakarítások növekedése, az adósság hazai kölcsönökre alapozott lejárati megújítása képes felváltani, fokozatosan csökkenteni.

A megtermelt jövedelem centralizálásának csökkentését, a költségvetés újraelosztó szerepének gyengítését nem támogatjuk, hiszen az állami akarat érvényesítése csak megfelelő pénzügyi háttérrel lehet eredményes. Ma a jövedelemkoncentráció nem önmagában nagy, hanem a bevételek szerkezete torz és igazságtalan, mivel a terheket elsősorban a bérből és fizetésből élők viselik - amin változtatni kell. Ennek a meghatározó társadalmi rétegnek a megsarcolása döntően a személyi jövedelemadón és a ÁFA-rendszeren keresztül valósul meg.

A személyi jövedelemadót egyrészt mindenki teherbíró-képessége arányában fizesse, másrészt az adózás körébe - eltérő kulcsokkal ugyan, de - minden jövedelmet be kell vonni. Csak így jöhet létre igazságos, a keresztényszociális elveknek megfelelő, a társadalmi szolidaritást megvalósító közteherviselés. Lépcsős adórendszerre, a jövedelmek nagy szóródása miatt több lépcsőre van szükség, együtt élő családok esetében az egy főre jutó jövedelmet tekintve az adó alapjának. Egy bizonyos szintig tulajdonképpen nem lehet jövedelemről beszélni, hiszen a "bevétel" a legelemibb szükségletekre sem nyújt fedezetet. Ebben a körben indokolt a "0" kulcs bevezetése. Az ezt követő lépcsők a jövedelem-eloszlás alapján jelölendők ki, a kiugróan magas jövedelmek akár 50%-os megadóztatásáig.

Alapelvnek tekintjük, hogy minden személyes jövedelem, annak forrásától függetlenül megadóztatásra kerüljön. A kamatjövedelmek alapja a tényleges kamat és az egyes időszakokra érvényes infláció különbözeteként megállapítható nettó hozam, a megtakarítás célszerűségét nem megkérdőjelező mértékű adóval terhelve.

Célszerű bevezetni az ún. Tobin-adót, a devizaügyletek és a tőzsdei derivatív ügyletek kötési értékére vonatkozó megterhelését. A valójában forráskivonó befektető a társadalom számára kártékony, hiszen a profitot úgy éri el, hogy közben semmilyen értéket nem állít elő, így megadóztatása indokolt. A tőkét vissza kell terelni a reálszférába - a befektetések kockázatának, terheinek mérséklésével, adókedvezményekkel.

Az ÁFA-kulcsok tekintetében a jelenlegitől eltérő, magasabb adó állapítandó meg a luxus jellegű, az ökológiailag káros és az egészségre ártalmas áruk esetében.

A külföldi vállalkozások (beleérve az ún. vámszabad területen működőket is) teljes adómentességét meg kívánjuk szüntetni, meg kell találni azt a "köztes", átmeneti szabályozást, amivel ezek átvezethetők a hazai vállalkozásokra érvényes adókörnyezetbe. A pénzforgalom szigorú szabályozásával meg kell szüntetni azt a lehetetlen helyzetet, hogy a multinacionális vállalkozások erőfölényük birtokában a hazai beszállítóknak 90-120 napos fizetési határidőket állapítanak meg, egyéb feltételeket is kikötve. A pénz forgási sebességének növelése a pénznek a reálgazdaságban történő felhasználási lehetőségét növeli, s egyben a likviditásra is pozitív hatással van.

Természetesen külön feladatot jelent annak kidolgozása, hogy a hazai kis- és közepes vállalkozások felfuttatása milyen speciális támogatási formákat igényel. Hazai tőkeerős és életképes vállalkozói réteg csak hathatós és intézményesült állami támogatással alakítható ki. A leendő kormány a hazai tulajdonú vállalkozások versenyesélyének biztosítása érdekében éljen a közvetlen állami beavatkozás eszközeivel! Ezt a védintézkedést az EU-csatlakozási jegyzőkönyv is lehetővé teszi a belépést követő harmadik év végéig a gazdaság súlyos egyensúlyi zavarai esetén - amit éppen az EU-csatlakozás teljes piacnyitása erősített fel.

Új intézményekre és új szemléletű tőkepiacra van szükség, amihez a lakossági öngondoskodás hosszabb távú, védett megtakarításai nyújthatnak hátteret. A pénz és tőkepiac intézményei, a tőzsde, valóban a vállalkozások bővülésének, tőkeellátásának alárendelten működjenek, és nem a határtalan spekuláció eszközei, színterei legyenek. Önálló és életképes kis- és középvállalkozások segítésére meg kell szervezni saját tőkehátterüket saját tőzsde, speciális innovációs-fejlesztési bankok kialakításával, amelyek a tőkegyűjtést a lakossági megtakarítások, folyószámla-vezetések radikális átcsoportosítására, a pénzintézeti piaci pozíciók felosztására építik. Meg kell szervezni és kiépíteni a saját logisztikai hátteret (fuvarozás, raktározás, felvásárlás, szervízhálózat), meg kell kísérelni az értékesítés, a marketing és a kereskedelem saját csatornáinak kiépítését, függetlenítve mindezt a meglévő multinacionális alárendeltségtől.

Felülvizsgálandó a társasági adó rendszere is. Egyetértünk azokkal az elképzelésekkel, amelyek a beruházásokra, a növekedésre, fejlesztésre, minőségi változtatásra fordított befektetéseket preferálják, és az egyéb jövedelemkivonást adóztatják. Ma azonban a hazai, de különösen a külföldi tulajdonú társaságok esetében több módszere van a jövedelem eltitkolásnak, a nyereség költségként való elszámolásának.

Meg kell szüntetni azt az abszurd helyzetet is, hogy a legjövedelmezőbb üzletág, a banki-pénzpiaci tevékenység járul hozzá a legkisebb mértékben a társadalom közös költségeihez.

A többségi állami tulajdonú társaságok, valamint a nagy szolgáltató magánvállalatok állami ellenőrzését szigorítani kell, beleértve a számviteli törvények betartatását, a költségelszámolások szakértők bevonásával történő vizsgálatát, magyar könyvvizsgálók alkalmazását. Mindezekhez szükség van a hatályos törvények felülvizsgálatára.

Jobbik Magyarországért Mozgalom