(Szakmai háttéranyag a Jobbik 2006-os rövid programjához)

A szociálpolitika kényes, egyszersmind kulcsfontosságú társadalmi kérdés.. Jelentőségét egyfelől az EU szabadságfok (a nemzeti szabályozás elsőbbsége), másfelől az ellátórendszerekben halmozódó működési deficit - többek között az EU csatlakozási következmények és "perspektívák" miatt - adja. A versenyképességnek és a növekedési potenciálnak alárendelt szociálpolitika választási eszközzé degradálódott.

A szociális ellátások rendszere kényes, átalakítása érzékenyen érinthet széles tömegeket. Ennek oka, hogy "a bérből és fizetésből élők" országából 10-15 év alatt az "ellátásból, szociális támogatásból élők" országa lettünk. Az okok szerteágazóak, többnyire közismertek: munkanélküliség, nyomott bérek, elöregedés, népességfogyás, eltartóképesség gyengülése, szociális intézményhálózat leépülése. Ugyanakkor fontos kimondani, hogy az alkalmazkodási, megélhetési kényszer a "potyautas" szindróma kiteljesedéséhez vezetett. Valamely jogosultsági kategóriába bekerülni "népi játék" lett. Ahogy a nemzeti elit "spekulatív" életmódra rendezkedett be úgy a kisemberek, a kis egzisztenciák is spekulatív technikákat alkalmaznak az egzisztencia védelmében. A megszerzett jogosultságok csorbítása szinte lehetetlen és ellenérzést szül. Ezért bármennyire költséges, a jelenlegi struktúrát, támogatási rendszert csak fokozatosan szabad átalakítani. Mindenekelőtt komplex szemléletre van szükség. Az elvileg biztosításalapú, valójában szociális funkciókat teljesítő nagy ellátórendszereket (munkaügyi ellátás, egészségügy, nyugdíjrendszer) egymással és a hagyományos családtámogatási, szegény-ellátási rendszerekkel összefüggésében a szociálpolitika részének kell tekinteni.

A szociálpolitika szemléletében, célrendszerében, irányultságában radikális átalakítást igényel. A toldozgatás-foldozgatás, a korábbi kormányzati ciklus tudományos elvei mentén történő hagyományos reform , a szűkítő vagy bővítő intézkedésekkel való átmeneti orvoslás - a kivívott, a szerzett jogok és a kialakult intézményi struktúra és a kialakult vízfej-adminisztráció tehetetlensége mellett - biztosan nem érnek célba. Ehhez mindenek előtt új irányítási alapokra és stratégiai elvekre kell helyezni a szociálpolitikát, miután az elesettek, a fejlődésből kiesettek, a szegények, a megélhetési gondokkal küzdők általános támogatása, a karitatív attitűd önmagában nem elégséges, vagy terméketlenül öncélú. Aktív, kockázatkezelésre ösztönző, a társadalmi helyzetváltoztatást preferáló és a közreműködést ellenőrző, a jelenleginél szélesebb bázisú és a decentralizációt, a helyi viszonyokat szem előtt tartó szociálpolitikát akarunk a passzív, az adományozó, egyes célrétegekre koncentráló központi segélypolitika helyett. Az egyre inkább kisebbségi és hamisan rászorultsági elvű, szolidaritási kényszerre építő szociálpolitika helyett a többségi társadalom érdekeit szem előtt tartó és így közvetlenül nemzetstratégiai célokat érvényesítő szociálpolitikára van szükség.

Egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a szociálpolitika
- nem szegénységpolitika, nem a diszkrecionális kisebbségvédelem eszköze
- a szociálpolitika nem lehet csak az állam kizárólagos feladata, nem a központi
költségvetés és az önkormányzatok kiváltsága, nem merül ki ezen szervezetek financiális képességében és hajlandóságában
- nem független a nagy jóléti ellátó rendszerektől (nyugdíj, egészségügy, munkanélküli
ellátás)
- nem csupán rászorultsági kérdés, de nem is automatikusan járó ellátmány

Szociálpolitikai alapelveink szerint:

A szociálpolitika a legáltalánosabb nemzetstratégiai céloknak alárendelt, tehát tömören a magyarság határon inneni és túli fennmaradásának alárendelt eszközrendszer. Középpontjában a magyar családok anyagi, egészségügyi és erkölcsi megerősítése áll. Ennek a szociálpolitikának kettős célja: egyfelől a magyarság kultúrájának, jólétének, a magyar állampolgárok szociális biztonságának szavatolása, másfelől egy testileg-lelkileg egészséges, nemzettársaival szolidáris, a keresztény erkölcsi elveket maradéktalanul érvényesítő társadalom fokozatos, de következetes kialakítása. Ennek alárendeltek a kisebbségvédelmi és szegénységmérséklő célok.
A szociálpolitikát újra kell strukturálni és az egyes ellátórendszerek összefüggéseiben, tehát komplexen kell kezelni. Mindemellett a stratégia megvalósításához az átmenetet és a kontinuitást fenn kell tartani, tehát nem lehet egy kormányzati cikluson belül és nem is szükséges vadonatúj szociális hálót, intézményrendszert kiépíteni. Következésképpen a meglévő ellátórendszerekben a szociális elemek feltárásával és lehetőség szerinti elkülönítésével fokozatosan egy egységes szociális pénzalapot kell kialakítani (egészségbiztosítási alap, nyugdíjbiztosítási alap, munkaerő-piaci alap, családtámogatás + fogyatékos ellátás + szociális lakásellátás + a szegénységpolitika intézményei).
Az egyes alapok szociális elemeit jelentik például:
egészségügy: a szociális gondozóhálózat, a szociális rehabilitáció, a drogproblematika
nyugdíjbiztosítás: a szociális nyugdíjak, a járulék nemfizetők, a minimálnyugdíj, a hozzátartozói nyugdíjak, árvaellátás, méltányossági nyugdíj
munkaerőpiac: a munkanélküli ellátások, a jövedelempótló támogatások, a rehabilitációs foglalkoztatás

A szociális hálózat elemei tehát megvannak, azok azonban ma még általában nem a szociális kockázat kezelésére hanem a bekövetkezett szociális állapot enyhítésére, "kármentesítésre" szolgálnak. Az egyes kockázatok-állapotok nem összefüggőek, hanem egymással versengők, az alrendszerek adminisztratívak, bürokratikusak, az osztozkodásnál lobby-természetűek, egyes kockázati elemek teljesen hiányoznak, egyre elterjedtebb a humán-biznisz jelenség (állami forrásokból közvetítő szerepkörrel egyre többet lehasítani)
A szociálpolitikára érvényesül az infrastruktúra szerkezet problémája, aminek példája a közlekedésben az "autópálya- gyorsforgalmi út- országos közúthálózat- városi közúthálózat- községi utak- magánúthálózat- járda" rendszer. Minél látványosabb és drágább, annál nyilvánvalóbb a központi jelenlét. Minél lejjebb van, annál inkább csáky szalmája, annál kevesebb állami, önkormányzati forrás és figyelem jut rá. Így a hálózat fokozatosan lerohad, lepusztul, egyre szegényesebb. A magánhálózat, az állampolgári közreműködés és szerepvállalás többnyire "rendszeridegen" és negatív elkülönülő tartalmú. Holott kockázatkezelő szociálpolitika a még nem rászoruló fázisban, öngondoskodási alapon, magánforrások-önrész bevonásával, aktív közreműködéssel valósítható csak meg.
A négy kockázati területből (egészség, foglalkoztatás, időskor, szociális szituációváltás értsd családi állapotváltás) három klasszikusan biztosítási alapú, a negyedik lehetne kockázatkezelő, önsegélyező szociális biztosítás . Ugyanakkor mindegyiknek van szociális lába, mert a biztosítási díjfizetőképesség (járulékfizetés), a kockázati tartalékképzés, (megtakarítás) folyamatossága éppen az egyes szociális kockázatok egymástól független bekövetkezése miatt megszakadhat és az öngondoskodás meghiúsulása tartóssá válhat.
A szociálpolitika állami ( központi, önkormányzati) és nem állami (civil közösségi, egyházi, egyéni,) szintjei közötti feladatmegosztás alapos végiggondolást igényel. A szintek nem kizárólagosan finanszírozást jelentenek. A civil öngondoskodás , a szociális önvédelem csoportszolidaritáson alapuló szervezetei csak erős állami finanszírozási részvétel, támogatás mellett épülhetnek ki. Ugyanakkor az állami gondoskodás nem alapozható nemzetközi hitelekre, eladósodást eredményezve..

A szociálpolitika alapja a kényszerű vagy az önként vállalt társadalmi, kisközösségi szolidaritás. Ez egyben elválasztja egymástól az adó- vagy járulékbázisú ellátórendszereket a saját megtakarítás, az öngondoskodás, az un. co-payment bázisú rendszerektől. A szolidaritás a mai rendszerekben kiürült és tartalmatlan, csak a kényszer tartja fenn. A kisközösségi és önkéntes, vagy kölcsönös, számon kérhető, kontrollálható szolidaritás kihalt. A szolidaritás gyakorlatát alapelemeitől kezdődően és alulról szerveződően újra kell építeni, amely fölött a folyamatos civil kontrollt intézményesen biztosítani kell. Nem TB önkormányzatokra vagy korporatív testületekre gondolunk, hanem az ellenőrzést lehetséges decentralizálására (lásd önkéntes biztosítópénztárak testületei).
A civil szociálpolitika szervezetét, struktúráját, komplex feladatvállalását kellő átgondolást követően törvénybe kell foglalni. Természetesen ez nem rászorultsági, hanem öngondoskodási és önkéntes alapon szerveződhet.
Rászorultsági szociálpolitika sem működhet csupán állami szerepvállalásával. Szükség van az egyházakra, civil szervezetekre, de nyilván az állam a végső helytálló és ha kell károkat enyhít. Tudomásul kell venni, hogy a rászorultsági szociálpolitika GDP függő, vagyis gazdaságpolitikai, növekedési ill. újraelosztási ciklusonként eltérő az állami jelenlét. Szükségszerűen rugalmas rendszer kell. Ha gazdag az állam, a magas GDP mellett kiterjedtebb szociális ellátási jogosultság érvényesíthető és fordítva, mélypontokon az állami ellátási felelősség szűkül. Az egyenetlen állami intervenciót extra intervenciós alapokkal, tartalékokkal lehet "kisimítani" Az alapokat létre kell hozni, el kell különíteni a folyó költségvetéstől, ha szükséges korlátok között átmenetileg erre el is lehet adósodni.
Az új szemléletű szociálpolitika az állami és egyéni előrelátásra, előtakarékosságra, megelőző kockázatkezelésre épül. Ennek fő eszköze a támogatott civil pénztármozgalom az önsegélyező, a nyugdíj és az egészségpénztárak rendszere, ahol az átjárhatóság a megtakarítások hordozhatósága biztosított.
A mai ellátórendszer rászorultsággal operál és így eleve hátrányos helyzetet állapotot kezel, utólagos kárenyhítést végez. Ez a feladat is fontos, de ezt alá van rendelve az állam mindenkori finanszírozó képességének. Fontos összefüggés, hogy a mindenkori rászorultsági kritériumnál egy fokkal jobb helyzetben lévő is szociálisan kockázati helyzetben van. A jelenlegi körülmények között saját kockázatkezelését, támogatását önerőből nem tudja megoldani. Legjobb példa erre az a falusi pedagógus, közalkalmazott, aki fizetéséből nyomorszinten él, míg az ellátásból, segélyből élő, a formálisan rászoruló, hátrányos helyzetű kisebbség ugyanott magasabb jólétet tud teremteni magának.