Híreink

Hibrid rezsim "jobbágyai"

2020-07-27 16:51
-A +A
Nem vagyok híve a fogalmi jelentések elinflálásának, ezért is nem diktatúrát, hanem „csupán” hibrid rezsimet írok. Elég baj nekünk az egypárti túlhatalom kiépítése, a fortélyos félelem szülte kényszerek megléte így is... Az viszont kétségtelen, hogy valódi szabadság csak demokráciában létezhet, annak működtetéséhez pedig széles középosztály, erős polgárság szükségeltetik. Annak folyamatában, hogy ezt a réteget le- vagy felépítik, kulcsszerepet játszik, hogy az állam mennyire tartja fontosnak a társadalmi tőkébe való invesztálást. A humán tőkébe történő befektetés egyik alappillére az erős, versenyképes tudást biztosítani képes közoktatás (természetesen kiegészülve a korai nevelés, a felnőttoktatás, valamint a felsőoktatás feladatköreivel). Arról, hogy ezt a büdzsé számait tollba mondó olgarchikus-kleptokrata „elit” mennyire gondolja komolyan, már sokat szóltunk. Aki nyomon követi a költségvetési vitákat, tudhatja, hogy nem volt kirívó eset, amikor a köznevelésre szánt évi többlet alig érte el a Mészáros família egyhavi vagyonnövekményének nagyságát, vagy oly csekély volt, hogy még a prognosztiált infláció fedezetére sem tűnt elegendőnek.
 
A nemzetet megnyomorító és szétrothasztó hűbéri, félkommunista-félfeudális (kinek hogy tetszik) függőségi viszonyrendszerek felszámolása csak egy olyan társadalomban képzelhető el, ahol az anyagi önállósággal és a társadalmi vitákhoz nélkülözhetetlen tudással felvértezett, a közügyek iránt felelősséget érző polgárok ellenőrzésük alatt tudják tartani a politikai döntéshozatalt.
Ehhez kapcsolódóan kell feltennünk a kérdést, hogy a mai köznevelés – benne a rövid pórázon tartott pedagógusokkal – mennyire képes ezt a funkcióját ellátni.
 
Létezik pár nemzetközi példa arra vonatkozóan, hogy a totális nyomorból, az igazi szabadságot csírájában eltaposó kiszolgáltatottságból pont annyi idő alatt sikerült felzárkóznia egy-egy szerencsés országnak az élvonalhoz, mint amennyi évet a rendszerváltás óta Magyarország elvesztegetett. Ezekkel a jó gyakorlatokkal szemben, nálunk a narancsvörös évtizedek alatt mindmáig az alacsony bérek hamis neoliberális dogma szerinti tőkevonzóképességében hittek és hisznek. Csakhogy a munkaerőpiaci rugalmasság örve alatt kikényszerített, a megélhetést is alig biztosító bérszínvonal lehetetlenné teszi a társadalom széles tömegei számára a humántőke normális újraképződését. Eredménye: népességfogyás, elvándorlás, lemaradás még a V4 államokhoz képest is. Márpedig a globális értékláncok aljára, az összeszerelő üzemek futószalagjai mellé láncolt, engedelmes bérrabszolgák csak úgy tudnának előre lépni a világgazdaság hierarchikus piramisán, ha egyre magasabb hozzáadott értéket tudnánk produkálni. Magas hozzáadott értékű termelés viszont csak kitűnő oktatás és kutatási szektor mellett képzelhető el. Nem véletlen, hogy már az MTA Közoktatási Elnöki Bizottsága is rámutatott, hogy a közoktatás elsődleges feladata az élethosszig tartó tanulás képességének kialakítása, nem pedig a gazdaság szereplőinek egyoldalú kiszolgálása.
 
Igazságosabb, szabadabb társadalom a diszfunkcionálisan működő állammal szemben nem tud kiépülni. Az oktatáson keresztül jól látni, s ezt az Eurofund vizsgálatai is egyértelműen megerősítik, hogy a mobilitási csatornák bedugultak, a modernizáció beragadt, disszimilaritási indexünk alacsony, hiszen piaci alapon csak egy szűk kaszt képes magáról gondoskodni.  A klasszikus felfogás szerint az iskola a legfontosabb mobilitási csatorna kellene, hogy legyen, ezzel szemben jelen állapotában inkább csak az egyenlőtlenségek újratermelésére képes…
 
A nem éppen fényes PISA-eredményeinkkel, az egynegyedes arányt elérő funkcionális analfabetizmussal, a növekvő területi és iskolák közötti különbségekkel, a korai iskolaelhagyók magas számával, döbbenetesen szelektív iskolarendszerünkkel nehezen fogjuk teljesíteni a 21-ik századi tudásalapú gazdaságokban megkövetelt mutatókat. Az új gazdasági fejlődés húzóágazatai mind hatalmas tudásigényű területek. (A robotizációval és a digitalizáció kiteljesedésével együtt járó új jelenségek hatásaiba pedig jobb, ha bele sem gondolunk.)
 
A nemzeti humántőke-állomány leépülése csak akkor lesz megállítható, ha végre szakítunk az állami alrendszerek alulfinanszírozásának neoliberális gyakorlatával, ha végre komolyan vesszük, hogy az oktatásügybe történő beruházás egyben befektetés a társadalom jobb értékteremtő képességébe. De a tudás nem csak az egyik legfontosabb versenyképességi tényező, hanem a szabadság egyik leglényegesebb fundamentuma is. „A szabadság a tudás leánya” – fogalmazta meg Nico Stehr, a kortárs társadalomelmélet sokat hivatkozott tudósa. Amit akár úgy is lefordíthatunk, hogy gondolkodó, szabad polgárok vs kiszolgáltatott modernkori jobbágyok…
 
Az előbb megfogalmazott feltételek nélkül álmodni sem lehet szabadabb, polgáribb társadalomról. A magyarság roncstársadalmi létbe süppedve passzív rezignáltságba dermed, és cselekvésképtelenségbe merevedve képtelen lesz élni szabadságjogaival. Se anyagi függetlenséggel, se releváns tudással nem fog rendelkezni egy szabadabb élethez.
 
A nemzet napszámosaiból módszeresen a tankerületek és szakképzési centrumok cselédjeivé degradálták a magyar pedagógustársadalmat, azokat a tanárokat, akiknek elméletileg a közügyek intézéséért felelősséget érző állampolgárrá nevelés lenne az egyik fő feladata. Nehéz úgy problémafelismerésre, valamint reflektív és kritikus gondolkodásra nevelni a jövő nemzedékeit, miközben a tankerületek és a szakképzési centrumok, rajtuk keresztül pedig az intézmények s az azokban oktatók egyértelműen ki vannak szolgáltatva a hatalmon lévők kénye-kedvének. A valóság ilyenkor sokszor kontrakarikírozza a magasztos elveket, a gyakorlatban pedig olyan hidden curriculumok  érvényesülhetnek az iskolákban, amelyek nem kedveznek a gondolkodó állampolgár eszményének.
 
A tanulási környezetet, annak egész kultúráját teljes összefüggésében át kellene, hogy hassa az önálló véleményalkotásra, önálló cselekvésre - de persze mindemellett kooperativitásra is - képes, a jobbágymentalitást pedig messziről kerülő szabad polgárok kinevelésének gondolata.
Mindezt viszont gyászosan befolyásolja a tanárok kiszolgáltatottsága, a szabadság hiánya. Az egzisztenciális fenyegetettség mellett a tanárokra rakódó elvárások miatt, („Tessék szépen megoldani a társadalmi-integrációs, gazdasági bajokat!”) egyre nő a frusztrációjuk is. Frusztráltak, mert kvázi közhasznú übermenschnek tekinti őket az állam, akiknek – a rengeteg adminisztráció és a portfóliógyártás keserve mellett – még egy csomó rajtuk kívül álló probléma megoldását is a nyakába varrja a kormány, anélkül, hogy ehhez - iskolaőrökön kívül - megfelelő hátteret, eszközöket biztosítanának a számukra. És egyre kiszolgáltatottabbak is, hiszen a középiskolás nemzedék hatvan százalékát lefedő szakképzés tanáraitól egy tollvonással elvették a közalkalmazotti jogállást. A Munka törvénykönyvének hatálya alá rendelt oktatók függése, megrendszabályozhatósága ezzel a lépéssel is csak fokozódott.
 
Noha a tanulás támogatása az egyik legnagyobb tudásigényű munka, se anyagi, se erkölcsi megbecsülés. Nem véletlen az egyre komolyabbá váló munkaerőhiány, a szakma egyre növekvő elöregedése. Az állam totális központi irányítást gyakorol, mert nem bízik a pedagógusokban, mert kisgömböc-természetéből fakadóan zsigeri igénye a politikai kontroll kiterjesztése. A fideszes hatalom a korábbi pártállami idők iskolairányítási rendszeréhez tért vissza, hiszen elvették az intézmények szakmai, szervezeti, költségvetési autonómiáját. A centralizált bürokratikus adminisztratív irányítás sokszor már direkt politikai beavatkozásban ölt testet. A Jobbik viszont kész visszaadni a közoktatásban dolgozó másfélszázezer pedagógus - és rajtuk keresztül a társadalom -  szabadságát!
 
Ander Balázs 
a Jobbik alelnöke
 

 

A Jobbik frakció növelte ivóvíz automatáinak számát, amivel ennyi műanyag flakont spórolt meg:

 

Ajánlott cikkek

Eseménynaptár

h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2020 augusztus