Híreink

Vona Gábor: Milyen a jó magyar politikus? (Tabu 9. rész)

2016-09-05 10:26
-A +A

Aki olvasta évekkel ezelőtt A magyar alkat címmel írt sorozatomat, az tudja, hogy a magyar karakter kérdése szenvedélyesen foglalkoztat. A téma körüljárását pedig nem valamiféle intellektuális hobbiként éltem, élem meg, hanem egy életbevágóan fontos feladatként, mivel abban hiszek, hogy a nemzettudatot, mint identitást, nem csupán örököljük az őseinktől, hanem folyton újra is teremtjük. Ha az elődeink mindig csak továbbadták volna a magyarságtudatot, és soha nem igazították volna azt az adott kor kihívásaihoz, valószínűleg már eltűnt volna a magyarság.

Tudom, hogy ezt sokan felesleges okoskodásnak tekintik, és azt akarják, hogy csak a mindennapi problémákkal foglalkozzunk, de a helyzet az, hogy aki lebecsüli az eszmék fontosságát, az nem érti az emberi kultúrát és történelmet. Mondjunk egyetlenegy nagy emberi kultúrát, sikeres nemzetet, amely mögött nem állt valamiféle eszme, csupán az, hogy enni, inni és szaporodni kell? Nincs ilyen. Maximum az őserdők mélyén, de az ott is maradt – nem véletlenül. Szerencsére a magyar történelemben mindig voltak olyanok, akik elméletben és gyakorlatban egyaránt foglalkoztak a közösség identitásának megőrzésével és átmentésével. Ezért létezünk.

A magyar alkat kapcsán én magam odáig jutottam, hogy létezik egy koppányi-keleti-ómagyar és egy istváni-nyugati-újmagyar komponens, és a magyar identitás akkor lehet sikeres és termékeny, ha ez a kettő nem egymás ellen van, hanem egy magasabb – ha tetszik, isteni – erő által egybefonódva képes teremteni a folytonos önpusztítás helyett. Szent László például ezt a szintézist jelenítette meg személyében és tevékenységében egyaránt. Persze az azóta eltelt évszázadok során elképesztően sok új elem, élmény, tapasztalat és salak rakódott rá erre a viszonylag tiszta képletre, a dolog sokkal komplexebbé vált, de ettől még, azt hiszem, hogy alapjaiban nem változott. A magyarság jelenkori feladata lényegében ma is egy keleti és egy nyugati komponens között hidat építeni, ahol az ellentétek, különbségek nem kioltják egymást, hanem megtermékenyítik. A mostani írásomban azonban a kérdés fókuszát kicsit szűkíteni fogom, és nem a magyar néplélek, karakter egésze, összetettsége érdekel, hanem csupán az: milyen típusú a jó magyar politikus? (A „politikus” alatt itt most nem a mai negatív értelmezést, hanem az ideális államférfit értem.)

Természetesen a jó magyar politikus az, aki jól szolgálja a népét. Ehhez pedig jól kell ismernie a saját népét, a történelmét, a jelenét, a vágyait. Egyúttal nem csak szolgálnia, hanem vezetnie is kell. Az a politikus, aki csak szolgálja a népét, de nem vezeti, nem hisz a népében. Az a politikus, aki csak vezeti a népét, de nem szolgálja, nem szereti a népét. Így tehát az a politikus szereti és hisz a népében, aki egyszerre vezeti és szolgálja is azt. Ezek lényegében egyértelműek minden józan gondolkodású ember számára. De ezzel még nem vagyunk előbbre, hiszen ez bármelyik másik népről elmondható. Mondhatjuk úgy is, ezek egyetemes elvárások. De mi tesz egy jó politikust kifejezetten jó magyar politikussá?

A kérdés megválaszolásához akkor juthatunk közelebb, ha elfogadjuk azt az alaptételt, hogy minden politikusi generáció értéke korának eredményein mérhető le. Vagyis azon, mit kezdtek azokkal a történelmi lehetőségekkel és körülményekkel, amelyek között a magyarságot vezetniük kellett. Jól sáfárkodtak és teremtettek, avagy nem, sőt tékozoltak. Ezek között persze számtalan árnyalat létezik, és egy-egy politikus vagy korszak megítélésén a történészek napokat tudnak elvitatkozni anélkül, hogy eredményre jutnának. Számomra azonban van a magyar történelemnek két olyan időszaka, amely kimagasló értéket képvisel, és amelynek a megvizsgálása választ adhat a feltett kérdésünkre. Az egyik az Árpád-kor első része, a másik pedig a kiegyezés utáni évtizedek. Ha a magyar történelmet úgy fogjuk fel, mint állandó igyekezetet arra, hogy keletről ideérkezett népként felzárkózzunk a nyugathoz, akkor ez az a két időszak, amikor ezt a félig tudatos, félig tudattalan vágyunkat elértük. (Nemrég azt hitették el a társadalommal, hogy az uniós csatlakozás lehet történelmünk harmadik ilyen időszaka, de az azóta eltelt évek bebizonyították, hogy ez hatalmas hazugság volt.)

Ha elfogadjuk, hogy valóban ez a magyarság két legteremtőbb időszaka, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy azok a magyar politikusok, akik ezen időszakokat megteremtették, tekinthetőek a magyar politikusok jó példáinak. Azonban azt láthatjuk, hogy egyik időszak létrejötte sem köthető kizárólag egy személyhez. Talán túl mesterséges, túl önkényes a választásom, de én magam három-három olyan szereplőt látok, akik nélkül az adott időszak nem az és nem olyan sikeres lett volna, amilyen végül lett. Az Árpád-kor születésének három meghatározó alakja számomra Szent István, Koppány és Szent László. A kiegyezés születésének pedig Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc. És itt érkeztünk el lényegi mondanivalónkhoz, ugyanis azt merészelem állítani, hogy ez a három-három államférfi, nem csupán egy saját egyéni életutat, de egyben a jó magyar politikus hármas karakterét is megjeleníti. Ha alaposan megfigyeljük, lényegében felállítható egy István – Széchenyi, Koppány – Kossuth és László – Deák analógia, ahol az első számít a „megálmodónak”, a második a „megharcolónak”, a harmadik pedig a „megalkotónak”.

A történelmi emlékezet szereti ezeket a szereplőket egymástól különválasztani, sőt, akár egymással szembefordítani. Ez a szembefordítás pedig István és Koppány, vagy Széchenyi és Kossuth konfliktusa révén teljesen legitim is. Viszont talán nem vettük észre eddig, hogy az a teremtő siker, amelyet akár az Árpád-kor, akár a kiegyezés hozott a magyarságnak, egyik nélkül sem lett volna teljes. Ahogy szükség van megálmodóra, úgy szükség van megharcolóra és végül megalkotóra is. István és Széchenyi nélkül nem indultunk volna el egy úton, Koppány és Kossuth nélkül nem tettük volna próbára a határainkat, László és Deák nélkül pedig nem vontuk volna le az első kettő küzdelméből a helyes és lehetséges konzekvenciákat. Ha István nem dönt a kereszténység felvétele mellett, eltűnünk a történelem színpadáról. Ha Koppány nem mozgósítja az alternatív energiákat, talán félreértjük önmagunk lehetőségeit. Ha a Vazul unokájából lett keresztény lovageszmény, László király végül nem szilárdítja meg az országot, minden elveszett volna. De László sikeréhez ugyanúgy kellett István álma és elszánása, mint Koppány figyelmeztető ereje és bátorsága. És ugyanígy, ha Széchenyi nem válik a reformkor megszállottjává, talán belegravitálunk a Balkánba. Ha Kossuth nem áll a szabadságharc élére, akkor nem mutatjuk meg a magyarság elszántságát. Végül, ha Deák nem ismeri fel a kiegyezés útját és lehetőségét, akkor nincs az utána jövő évtizedek gazdasági és kulturális fejlődése. De ahogy Lászlónak, úgy Deáknak is szüksége volt az első kettő munkájára ahhoz, hogy kihozza a kihozható maximumot. Széchenyi mániákusságára és Kossuth vakmerőségére. Ez adta meg számára az alkupozíciót, hogy népe teremtő erőit felszabadítsa. Mivel történész vagyok, tudom, hogy ezek csak mesterséges sémák, amelyek vitathatóak, sántítanak is, mégis azt hiszen, nagyon tanulságos az átgondolásuk. Mind saját nemzetünk megértése, mind a jövőbeni feladataink meghatározása miatt.

Az utókor, amikor az egyiket választja példaképnek a másikkal szemben, nagy hibát követ el. Meg kell értenünk a közöttük lévő különbségeket, elemezni is kell azokat, az is természetes, hogy ki-ki könnyebben tud azonosulni egyikkel, mint a másikkal, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy sokkal inkább összetartoznak, mint hinnénk, vagy akár mint ők maguk gondolták volna. Amikor a három személy egymás elleni harcát, küzdelmét vívta, talán egyiknek sem volt fogalma arról, hogy fellépésével túlmutat önnön jelentőségén és mozgósítja a magyar történelmi, politikai karakter egyik teremtő aspektusát. Egyiket a háromból.

Megálmodó, megharcoló és megalkotó – mi tehát e három típus tanulsága a mai magyarság számára? Nyilván nagyon csábító lenne azon gondolkodni, hogy akár más történelmi korszakokra, akár a mára ráhúzható-e a fentebb vázolt séma. Van-e, lesz-e a XXI. században Széchenyi, Kossuth vagy Deák? Azonban ez amennyire izgalmas, annyira félre is vinné a gondolkodást. A tanulság szerintem ugyanis az, hogy ez a három típus együtt jelenít meg bennünket. Vagyis ha sikeres és teremtő huszonegyedik századot akarunk, akkor fel kell vállalni a konstruktív, érdemi vitákat, nem kell azoktól félni, amíg előre mutatnak, de a viták közben nem szabad szem elől tévesztenünk a felismerést, hogy egyszerre kell nagyot álmodni, nagyot harcolni és nagyot alkotni. A Jóisten és a történelem eldönti, hogy ezek az őskarakterek inkarnálódnak-e egy-egy politikusban ismét vagy sem, de mi a várakozás helyett egy dolgot tehetünk: magunkban, belül felébresztjük mind a hármat.

 

 

Vona Gábor facebook bejegyzése

Ajánlott cikkek

A gyűjtés negyedik napja: 21 366 800 Ft
Vona Gábor hétfői napirend előtti felszólalásában bejelentette, hogy péntek délután békés demonstrációra hívnak mindenkit, akinek számít, hogy a magyar demokrácia túlélje Orbán diktatúraépítését.

Eseménynaptár

h
k
sze
cs
p
szo
v
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017 december