Adorján Béla: A Jobbik nem kisajátítja, hanem továbbviszi ’56 örökségét

Idén október 23-án is megtudhattuk a különböző pártvezérektől, miért ők 1956 igazi örökösei. Parlamenti képviselők, kormánytagok és önjelölt forradalmárok harsogják évről évre, hogy valójában ők teljesítik be azt, amiért a szabadságharcosok küzdöttek. És persze a másik oldalon azok állnak, akik ezt orvul meg akarják gátolni, ezért a legfontosabb feladat ellenük harcolni. A nemzet másik fele ellen. Méltó ünneplés helyett ismét hátborzongató szeánszokat láttunk, amelyeken a különböző politikai erők a pesti srácok hazáért és szabadságért kiontott vérét akarták a gyűlölködés motorjának üzemanyagává aljasítani.

Mi, a Jobbikban nem így emlékezünk a hősökre. Nemcsak a jó ízlésünk és a felelősségtudatunk tart vissza ettől, de az is, hogy alakulásunkkor Pongrátz Gergely ránk bízta a forradalom lyukas zászlóját. Talán mi hirdethetnénk a legtöbb alappal, hogy ’56 örökösei vagyunk, hiszen nem magunkat neveztük ki erre a címre, hanem a szabadságharc egyik legnagyobb alakjától kaptuk feladatul az ő küzdelmük folytatását. De mi mégsem puffogtatunk ilyen frázisokat.

Számunkra ugyanis ez a véráztatta lobogó szent ereklye, és nem politikai bunkósbot. A szabadságharc emléke nem privatizálható ki egy-egy pártnak vagy érdekkörnek. A Jobbik nem kisajátítani akarja 1956 szellemiségét, hanem továbbvinni, és képviselni a XXI. században. Mi nem verjük a mellünket, hogy tudjuk, mit akarnának ma a forradalom harcosai. Inkább odafordulunk hozzájuk, és megkérdezzük tőlük. Ezért kértük fel Murányi Levente szabadságharcost, hogy ismét induljon a Jobbik színeiben az országgyűlési választásokon.

Feltett célunk, hogy az oly sokszor hamisan kornyikált vagy ordított történelemhamisító szólamokkal szemben bevigyük az Országházba ’56 igazi hangját is. Murányi Levente nem könyvekben olvasott a szabadságharcról, hanem tevékeny részese volt. Ő nem szavakkal, nem frázispuffogtatással bizonyította elkötelezett hazaszeretetét, hanem tettekkel. Az, hogy elvállalta a Jobbik színeiben a jelöltséget, nemcsak hatalmas megtiszteltetés, de annak is egyértelmű jele, hogy közösségünk végre jó irányba tart.

Rendet tettünk magunk között és magunkban. Ideje, hogy rendet tegyünk a hazánkban is.