Elment az utolsó vonat – a kormány elárulta a vidéket! Adorján Béla véleménycikke

Történelmi pillanat tanúi voltunk: elment az utolsó vonat a Nagykereki–Debrecen vasútvonalon. Nincs több füttyszó, nincs több hajnali indulás, nincs több hazatérés az utolsó járattal. Csak a sínek maradtak, elrozsdásodva, benőve gazzal. Már amíg el nem lopják.

A „vidék kormánya” hozta a formáját: a vidékpusztító SZDSZ és Kóka János után már Lázár János végzi el a „munkát”: sorra zárják be azokat a kapukat, amelyek még összekötötték a falvakat a városokkal, az embereket a lehetőségekkel. A vasútvonal nemcsak sín és szerelvény – hanem esély a munkába járásra, az orvoshoz, iskolába, egyetemre eljutásra. Ahol nincs vonat, ott előbb-utóbb megszűnik a bolt, a posta, a jövő.

A közösségi közlekedés leépítése ma már nem elszigetelt jelenség, hanem tudatos kormányzati politika. Az állam elhárítja magától a feladatát, és magára hagyja a vidéket. Miközben milliárdok mennek el, értelmetlen, soha meg nem térülő presztízsberuházásokra, csilliárdokba kerülő, kizárólag a tranzitforgalom érdekei mentén épülő töküres autópályákra, addig a vasúti mellékvonalakon 50 éves vonatok zötyögnek. A magyar állam évtizedek óta szándékosan építi le a vasutat, mondván „nem éri meg fenntartani”.

A „nem éri meg” lett a magyar vidék új mottója.

Nem éri meg fenntartani a postát. Nem éri meg karbantartani az utakat. Nem éri meg megőrizni a vasutat. De vajon kinek nem éri meg? Azoknak biztosan nem, akik az elsivatagosodó Alföldre vízzabáló akkugyárakat építenek, miközben a helyi gazdák évtizedek óta küzdenek a vízhiánnyal. Nem éri meg a magyar emberek életminőségét, egészségét, jövőjét megőrizni – de milliárdokat „megér” egy külföldi multi kedvéért. Közben az utak állapota katasztrofális. A falu határában kátyú kátyút ér, a buszsofőrök a felfüggesztésért imádkoznak, a biciklisek az életükért. A közútfejlesztés évek óta csak papíron létezik. A postahivatalok sorra zárnak be, a falusi iskolák összevonás előtt állnak, az orvosi rendelőkben nyugdíjas doktorok tartják a frontot. Ha egyáltalán van orvos.

Ha mindez ismerős, az nem véletlen. Ugyanezt a vidékpusztító politikát már láttuk egyszer, 2007-ben. Akkor Kóka János, az SZDSZ közlekedési minisztere hirdette meg a mellékvonalak bezárását – azzal az indokkal, hogy a vidék nem érdemel közösségi közlekedést. Most a „nemzeti oldal” folytatja ugyanazt, csak más zászló alatt. A jelszavak változtak, a vidék lenézése, megvetése nem. A kormány, amely egykor a „vidék Magyarországáért” ígért küzdelmet, most ugyanazzal a cinizmussal hagyja magára a falvakat, mint a liberális elit tette lassan két évtizede.

Az igazi árulás nem a szavakban, hanem a tettekben mérhető. Lehet falunapokon mosolyogni, lehet pálinkát emelni a helyiekkel, lehet szónokolni a „nemzet összetartozásáról” – de amikor a vonat nem jön többé, amikor a falu fiatalja nem tud bejárni a városba dolgozni, amikor az időseknek kétszer annyi időbe telik eljutni az SZTK-ba, ott megmérettetik a kormány.

A magyar vidék nem kér sokat: csak hogy ne feledkezzenek meg róla. Hogy legyen út, posta, busz, vonat, orvos. Hogy ne legyen bűn falun születni. A Nagykereki–Debrecen vonal utolsó szerelvénye nemcsak embereket vitt – elvitte a bizalmat is, hogy ebben az országban a kormány még érti, mi a dolga. A sínek mentén most már csak a szél jár. De aki hallja, tudja: ez nem a természet hangja, hanem a vidék kiáltása – azé a Magyarországé, amit a saját kormánya hagyott veszni.