A Fidesz a nemzetpolitikából kidobta a „nemzetet"

A Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését börtönnel büntető törvény „nem a magyar nemzeti közösség ellen irányul”, egy felvidéki magyar képviselőjelölt „szlovák asszony”, Temesvár „román város” – hallottuk pár napon belül a kormánypárt prominens figuráitól.

Ha ezeket a mondatokat mesterséges intelligenciával rátesszük egy 1988-as Népszabadság címlapjára, simán el tudnánk adni egy antikváriumban régi újságként. Senki sem kérdőjelezné meg, hogy ezek a szavak abból a korból származnak, annak a rendszernek a mentalitását tükrözik. A Fideszt már jó ideje vádolják – sokszor jogosan – azzal, hogy a pártállami rezsim reflexei szerint beszélnek és cselekszenek. A kormány üzeneteit harsogó propagandasajtót építettek, a közmédiát saját szócsövükké tették, ellenfeleiket idegen ügynökökként bélyegezték meg, saját politikai közösségük és az ország közé egyre többször csempészik be az egyenlőségjelet. Az utóbbi években az Oroszországhoz fűződő bensőséges viszony is egyre inkább a szovjet megszállás évtizedeit idézte.

Mindezt a „nemzeti érdek érvényesítésével” magyarázták. Azzal takaróztak, hogy ’90 óta példátlan hatalomkoncentrációra, a fékevesztett uszításra, a hurráoptimista néphülyítésre, a moszkvai hajlongásokra, de még a sok milliárdnyi közvagyon magánzsebekbe tömésére is azért van szükség, mert az a „történelmi érdek”, hogy a „nemzeti oldal” vezesse az országot. Sok százezer hívük éppen ezért nézett félre másfél évtizeden át. Az utóbbi egy-másfél hétben azonban végképp leolvadt a nemzetiszínű smink a hatalom arcáról. Az első elkenődés már nyáron látszott, amikor Orbán Viktor a magyargyűlölő román elnökjelöltnek udvarolt a tihanyi apátság falai közt. Akkor sokan azt hitték, ez egyszeri hiba volt, és ha másból nem, legalább az országos felháborodásból okultak. Mára kiderült, hogy ez csak a kezdet volt.

A felvidéki magyarokat csecsemőtől az aggastyánig megbélyegző, embertelen dekrétumok bebetonozása, sőt helytelenítésüket még börtönnel is büntetése az a vörös vonal, amely után Robert Ficóval semmilyen baráti viszonyt nem ápolhatna egy olyan kormány, amely igényt tart a „magyar” jelzőre. A szlovák gyűlölettörvény megszavazása utáni síri csend, majd a szégyenletes, gyáva mellébeszélés a Ceauşescu előtt megalázkodó Grósz Károly „legszebb” napjait idézi. De Orbán Viktor mindezt még képes volt tetézni azzal, hogy néhány nappal később közös fotót posztolt a nemzettársainkat börtönnel fenyegető kollégájával. Ennél világosabb üzenetet nem küldhetett volna nem csak északi, de az összes szomszédunk soviniszta erőinek: üssétek csak nyugodtan a magyart, minket hidegen hagy.

Mondhatnánk, hogy 180 fokos nemzetpolitikai fordulat tanúi vagyunk – ám ez sajnos nem volna igaz. Valójában az történik, hogy a nemzetpolitikából a szemünk láttára dobják ki a „nemzetet”. Marad a „politika”. Abból is a legalantasabb, leghitványabb: a hazafinak maszkírozott árulók színháza. A függöny azonban kevesebb mint fél év múlva legördül. Az ócska szemfényvesztők pedig mehetnek Moszkvába, Pozsonyba vagy Bukarestbe – hátha ott még hálásak lesznek a produkciójukért.