Hiába ünnepeljük a munkát, ha a munkást nem vesszük emberszámba

Adorján Béla publicisztikája a hazai munkavállalók helyzetéről.

Május elsején sokan indulnak kirándulni, vagy mennek el valamelyik majálisra, akik pedig megengedhetik maguknak, elutaznak valahová a hosszú hétvégén. Ám ez a nap nem csak a pihenésről és a kikapcsolódásról szól. A munka ünnepén fel kell tennünk néhány nehéz kérdést is azokról, akik ezt a bizonyos munkát végzik. Mi ünnepelni valója lehet 2025-ben egy magyar dolgozó embernek – különösen, ha férfinak született?

Mit ünnepeljen ma az a magyar munkavállaló, aki egy évben a munkaórák számát tekintve 35 munkanappal többet dolgozik, mint egy francia, mégis sokkal kevesebbet keres? Akinek a legalapvetőbb jogait lassan az alapokig lebontották az elmúlt 15 esztendőben? Akinek félnie kell a főnökétől, aki szinte már bármit megtehet vele? Folyton a háta mögé kell néznie, nem lép-e a helyére egy még nála is olcsóbban dolgozó idegenből behozott munkás? És még akkor is szorong a holnaptól, ha még megvan az állása.

Mit ünnepeljen az a munkás, aki egy sokszor fűtetlen, poros, zajos üzemcsarnokban húzza az igát 48 éve, és valahogyan még ki kéne bírnia két esztendőt, hogy végre nyugdíjba mehessen? Hogy aztán tönkremenve, betegen alig pár évig „élvezhesse” a pihenést?

Ez nem egy jól hangzó, kiragadott, demagóg példa. A statisztikák szerint ez százezrek sorsa ma Magyarországon.

1960-ban 70 ezer magyar fiúgyermek született. Közülük ma alig 40 ezren élnek. A 40 százalékuk ugyanis nem érte meg a 65-ik születésnapját sem! S akinek ez sikerült, és végre letehette a munkát, átlagosan 4 évvel kevesebbet tölt nyugdíjban, mint nyugat-európai kortársai.

A kormánynak ezzel nincs semmi problémája. Hiszen rendre lesöprik az asztalról azt a javaslatunkat, hogy a férfiak is nyugállományba vonulhassanak 40 ledolgozott év után, sőt még azt is leszavazták, hogy legalább SZJA-mentességet kapjanak. Az ő filozófiájuk (bármilyen hamis címkéket is ragasztanak magukra) valójában kőkemény neoliberális, vadkapitalista felfogás. Számukra a „gazdasági siker” az, ha a magyar munkaerő olcsó és jól kezelhető (mert jogfosztott) árucikként értékesíthető. Mi más világnézetet képviselünk. Azt, amelyet XIII. Leó pápa már 1891-ben megfogalmazott, és amely szerint embertársainkat nem tekinthetjük a puszta haszonszerzés eszközének. A mi szemünkben a dolgozó magyar ember nem áru, hanem nemzeti érték, amely védelmet és gondoskodást érdemel! Ennek szellemében fogalmaztuk meg azt a javaslatunkat is, mely szerint 2000 órányi túlmunka a nyugdíjjogosultság tekintetében számítson plusz egy évnek!

Ha a kormány ezt is lesöpri, akkor nemcsak a hitelességét, de a becsületét is végképp elveszti. Mert az, hogy mi, politikusok bele tudunk-e nézni az országot hátukon cipelő milliók szemébe, nem politikai, hanem becsületbeli kérdés. Mi tisztességgel megtehetjük, mert nem hagytuk cserben azokat, akiknek a képviseletére felesküdtünk. Most kiderül, vajon a Fidesz méltónak bizonyul-e még erre.