Június 4-e nekünk nem lesz ünnep!

Adorján Béla írása nemzeti gyásznapunk kapcsán

Olvasom a plakáton, hogy Tilki Attila fideszes országgyűlési képviselő hív a június 4-i vásárosnaményi „ünnepi megemlékezésre”. Nem mentem el. Nem azért, mert számomra ez a nap nem fontos. Hanem éppen azért, mert az. És még véletlenül sem ünnep.

Persze attól a Tilkitől nem meglepő, hogy ünnepli a trianoni diktátumot, aki a magyar katonai temetőbe – ahol még az oroszok szerint sem nyugszanak a Vörös Hadsereg harcosai – évről évre orosz nemzeti színű koszorút visz. A baj azonban ennél sokkal nagyobb.

Magyarországon ugyanis június 4-én számtalan más településen is „ünnepet” tartanak. Nem csak idén, már másfél évtizede. Az Országgyűlés 2010-ben nagyon helyesen nyilvánította ezt a dátumot nemzeti emléknappá. Mi, jobbikosok azt szerettük volna, hogy gyásznap legyen, de végül elfogadtuk a „Nemzeti összetartozás napja” elnevezést is.

Abba azonban soha nem fogunk beletörődni, hogy a magyarság egyik legnagyobb tragédiájának évfordulójából virslis-vurstlis falunapot csináljanak.

Sokszor halljuk, hogy a búslakodás helyett június 4-én inkább „ünnepeljük a nemzeti összetartozást”, hiszen ez a „pozitív hozzáállás”. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság ezeréves nyelvi, kulturális és érzelmi sorsközösségét az év 364 napján lehet, és minél többször kell is megélni, ünnepelni. Ez az egy nap viszont nem lehet másé, csak a kegyeletteljes emlékezésé.

Emlékezés azokra, akik ma nem „ünnepelhetik” velünk a nemzeti összetartozást. Mert az elmúlt 105 esztendőben megölték, elüldözték vagy erőszakosan asszimilálták őket, s így utódaik már nem beszélik őseik nyelvét. 1920-ban a ránk kényszerített határok mögött 3,3 millió testvérünk élt. Napjainkban becslések szerint 1,8 millió. Ezen a napon mindenekelőtt az egy évszázad alatt eltűnt 1,5 millió magyarra emlékezünk.

Nem azért, hogy keseregjünk vagy gyűlölködjünk. Hanem azért, hogy rámutassunk:

Trianon nem csak területeket, hegyeket, völgyeket, folyókat orzott el tőlünk. Nem csak falvakat és városokat vettek el – hanem azokat is, akik bennük éltek. Először mint honfitársainkat vesztettük el őket, aztán száz esztendő alatt csaknem a felüket nemzettestvérünkként is.

És mindez még véletlenül sem múlt idő. Ma már, Istennek hála, nincsenek tömeggyilkosságok és kitelepítések – de az asszimiláció csendes, alattomos módszerei minden egyes nap dolgoznak. Az elszakított magyarság elsöprő többségétől a mai napig megtagadják alapvető nemzeti jogaikat, nem ismerik el önrendelkezésüket, oktatási és kulturális intézményeiket támadják, vagy egyszerűen csak nem hajlandóak finanszírozni. És akkor még nem is beszéltünk a mindennapos atrocitásokról, amelyek skálája a fizikai bántalmazástól a munkahelyi vegzáláson át a némán érzékeltetett gyűlöletig húzódik.

A Jóisten kegyéből a határokon innen maradt magyarok egy módon hálálhatják meg ezt a hatalmas szerencsét: hogy árgus szemekkel figyelnek minden magyarellenes jelenségre a jelenben és emlékeztetnek a múlt tanulságaira.

Ha nem vagyunk képesek szembenézni a valósággal, ha elhisszük, hogy 2025-ben Trianon már csak egy szép, vidám ünnep, és az elmúlt 105 év minden sötét árnyát már magunk mögött tudhatjuk – akkor könnyen lehet, hogy újabb 105 esztendő múlva már nem lesz kivel együtt ünnepelnünk a nemzeti összetartozást.