Rendszerváltást akarunk, vagy megelégszünk a hatalomváltással?

Beszéljünk világosan: rendszerváltást akarunk, vagy megelégszünk a hatalomváltással?

Egyre gyakrabban merül fel a kérdés: jó döntés-e, hogy önállóan indulunk a jövő évi országgyűlési választásokon. Vagy még inkább: indulhat-e a legerősebb ellenzéki párton kívül bármely más ellenzéki erő? Ez egy hamis dilemma, amely nem csak a demokráciára veszélyes, de el is tereli a közbeszédet a valóban fontos problémákról. Az önálló indulás elleni leggyakoribb érv, hogy a Fidesz által kialakított választási rendszer a tömbösödés felé tereli a magyar politikát, a kormány leváltására csak akkor nyílik esély, ha egyetlen párt sorakozik fel velük szemben. Ebben a gondolatban természetesen van igazság. De számos nagyon fontos tényezőt figyelmen kívül hagy.

Egyrészt azt, hogy tulajdonképpen mi is a cél? Az, hogy máshogyan hívják a miniszterelnököt és a kormányzó pártot, vagy az, hogy valódi demokráciát és jogállamot teremtsünk? Kormányt, vagy rendszert akarunk váltani? Az utóbbihoz ugyanis nem elég Orbán Viktor megbuktatása. Azt a mentalitást kell száműzni a magyar közéletből, hogy minden „igaz magyar embernek” egy táborba kell verődnie, egy zászló köré kell tömörülnie, és aki ezt nem teszi, az „áruló”. A NER-t, és mindazt, amit milliók joggal utálnak benne az arcátlan korrupciótól az arrogáns egyeduralomig ez a gondolkodásmód teremtette meg. Nem 2010-ben. Hanem már előtte, amikor a Fidesz még ellenzékben megalkotta ezt a dogmát, mint az akkori balliberális kormányzat leváltásának egyetlen útját.

Most pontosan ugyanezt halljuk. És, ahogyan 2010-ben, úgy most is csak kevesen gondolnak bele abba, mi lesz a győzelem másnapján? Ha egyetlen párton kívül minden más ellenzéki erő visszalép a választásoktól, akkor ki képezi majd az új kormányzat ellensúlyát? Sokan úgy gondolják, most mindenki más álljon félre az útból, hogy elkergessük a kormányt, s ha az utána jövők sem lesznek jobbak, akkor majd leváltjuk őket is. Na, de kire, ha a két nagy párton kívül senki más nem marad a porondon? Ha az új hatalom egyetlen alternatívája a régi lesz?

És, ha az emberek – teljes joggal – hosszú évekig hallani sem akarnak majd a Fidesz visszatéréséről, akkor mégis milyen ellensúly, milyen politikai gátló tényező akadályozza meg, hogy a helyükbe lépők ugyanolyan egyeduralmat építsenek ki, mint Orbánék? Ha ellenzékben mindenkit árulónak bélyegzünk, aki nem áll be mögéjük, kormányra kerülve miért változtatnának ezen a bevett recepten?

De van itt egy ennél is nagyobb probléma. Ez a koncepció kimondva-kimondatlanul, de egyértelműen a választók lenézésére alapul. Arra, hogy a magyar ember a politikusok és véleményvezérek iránymutatására szorul, hova kell szavaznia. Ha „túl sok” lehetőséget lát a szavazólapon, „rosszul” dönthet, tehát a megoldás az, hogy szűkítsük minimálisra az opciókat.

Mi viszont azt valljuk, hogy a magyaroknak nem csak jogában áll, de képesek is akárhány jelölt és párt közül kiválasztani azt, aki alkalmas és méltó a képviseletükre. Méghozzá annak alapján, hogy a valós problémákra ki képes valódi megoldásokat kínálni. És pontosan ezek a valódi problémák azok, amelyekről a meddő választási matekozás közben egyre kevesebbet beszélünk.

Mi, a Jobbikban 2010-ben sem hátráltunk meg az „egy a tábor, egy a zászló” mesterségesen gerjesztett hisztériája előtt, és az idő minket igazolt. Most is így teszünk. A következő háromnegyed évben is a magyar valóságról fogunk beszélni, és ennek gondjaira keresünk gyógyírt. Mert ez a kötelességünk.